Talán igen, talán nem

Pottyanj szerelembe

Az óperencián innen és az óperencián túlról érkezett tanárok előadásait hallgattam. A doktorandáknak és doktoranduszoknak szánt üzenetekből volt egy lényeges: Ismerd meg a folyóirat főszerkesztőjét (editor) és társait. Lefordítom: nem lehet ismeretlen embernek udvarolni. Este, néhány pohár bor után a diákoknak azt mondtam, hogy a legnagyobb költőknek is volt múzsájuk amikor szerelmes veseket írtak. Szerelmes levelet, csak fűlig szerelmesen lehet írni.

Publikálni sem lehet csak úgy semlegesen, főleg akkor nem, ha a versenytársaid szebnél szebb költeményekkel versenyeznek. Az nem elég ha van cikked meg kell tanulni a bevezetését is.

Ez már intelligencia

„A tudomány általa felcsipegetett morzsái – még ha gyakran szárazak vagy emészthetetlenek is – a szemhatárán messze kívül eső intellektuális örömöket sejtettnek. Az érvényes megállapítások átfogó rendszerének és felfedezések szakadatlan sorának intuitív felismerése arra ösztönzi, hogy szorgos munkával halmozza fel tudását, és bonyolult elméleteken törje a fejét. Ha szerencséje van, rátalál egy mesterre is akinek munkáját nagyra becsüli… és magáévá teszi a tudományos értékek normáit.”[1] – írta Polányi 1964-ben. Miben is van fél évszázaddal később a kezdő inas szerencséje? Tegnap kávéztam Amerikából érkezett kollegámmal, aki azt mondta: ma csak azt kérdezik tőled: Hogy áll a kutatásod? Gyorsan rávágtam: Úgy tudom, hogy azt kérdezik, hogy áll a kutatásod publikálása. Bólintott, és jót röhögött. Ma akkor van az inasnak szerencséje, ha egy szelíd bírálóhoz kerül a publikációja. Hangsúlyozom, ez se nem jobb se nem rosszabb, mint a „régi idők”, ez egyszerűen más kultúra.

„…a mestereket és a tanítványokat többnyire kellőképen őszinte érdeklődés fűzi a tudományhoz, eléggé autentikus képük van róla ahhoz, hogy megtalálják a közös nevezőt. Lelkiismeretük szava, melyet mindegyikük irányadónak tekint a maga számára, kellő összhangban van ahhoz, hogy egyetértésre jussanak. Vannak természetesen kiégett, túl pedáns, diktatórikus mesterek is, másokat meg talán személyes elfogultságuk vezette félre. És persze akadhatnak olyan tanítványok is akik a maguk útját akarják járni, mielőtt még kellő tudással rendelkeznének. Ez a hiba azonban olyan ritka, hogy a belőle fakadó szórványos összeütközéseknek könnyen elsimíthatok, ha a tudományos közvéleményhez fordulnak”.[2] – írta Polányi 1964-ben. Mit is üzen fél évszázaddal később a kezdő inasnak a tudományos közvélemény? Írjál cikkeket, és fejtsd meg a „pontozás rejtvényét”. Aki gyorsabban rájön arra, hogy az, amit éppen most mérnek miként lehet minél nagyobb, lovon van. Ez már nem szerencse, mint a mestertalálás volt valamikor. Ez már intelligencia. Ismét hangsúlyozom, ez se nem jobb se nem rosszabb, mint a „régi idők”, most már nem kell várni valamire, hanem tudni kell valamit. Ez egy lineáris többismeretlenes egyenletrendszert kell tudni megoldani.

Talán, mégis kell egy pici szerencse: nem baj, ha kapsz egy fülest arról, hogy a H-index jön divatba. Ha téves fülest kapsz, akkor hiába vagy intelligens.

 

[1] Polányi M (1997) Tudomány és ember. Argumentum kiadó Budapest 47. old

[2] Polányi M (1997) Tudomány és ember. Argumentum kiadó Budapest 49. old

nem szakértő, de nem is állat

A fogyasztó sosem értehette a termékek mellé kapott használati utasítások „terminus technicus”-át. Ennek a jelenségnek egyetlen komoly leírását Robert Pirsig, A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete című könyvében találhatjuk. A szerző a hetvenes évek elején még nem sejthette, hogy az ICT ipar termékeinek még kevesebbet tudnak segíteni a „help”-ek. Jött aztán a „help-desk”, vagyis egy telefon szám, vagy e-mail, ami ugyanazt közvetítette, amit nem értettél. A nagyobb baj, hogy ezekben az esetekben a kérdést sem tudod feltenni.

Az a szakállas vicc ugye mindenkinek megvan? – Te miként állítod fel a diagnózist? – Kérdezi az állatorvos az emberorvostól –  Semmi különös, megkérdezem a beteget, hol fáj? – Ja, úgy könnyű

Az ICT rendszereknél sem tudja a „beteg” megmondani sem megírni, hogy mi a baja. Nos, a felhasználó vagy gyakran rendszer-integráló, nem állat, hanem ember, aki meg tudja mondani, hogy hol fáj, még akkor is ha töredezve beszéli a „terminus technicus”-t.

Nélkülözhetetlen az élő beszélgetés a gyártóval, és sosem a gyártó cég vevőszolgálatának betanított hangjával.

Majd erről is mondok valamit Siófokon

avítt lettem

Azon töprengek, hogy mekkora áldozatai vagyunk fiatalkorunknak. Forradalmárok voltunk ötven évvel ezelőtt, amikor lecseréltük a vasalt szövetnadrágot farmerra, de ma már nem tudnám a farmert lecserélni térdig, vagy féllábszárig érő alsónadrágra. Jókat röhögtünk haverom faterjának fényképein, amelyeken térdig érő alsónadrágban pózolt a meccs elött.

Mesterem sok mindent belém sulykolt! Az „öreg” sosem kutatott, hanem problémákat oldott meg, sosem írt társadalmai és emberi tanulmányokat, hanem mindenre, ami nem mérnöki dolog volt azt mondta, hogy rosszulstrukturált problémák. Ahol új definíciót akart csinálni mindig a „genus proximum” és a „differentia specifica” fogalmakból indult el, és született egy metafora, ami vagy bevált vagy nem. Gusztustalannak tartotta az ön-, főnök- vagy haver-idézeteket a cikkekben. Irodalom tanárom is kiirtatott a mai levelezési stílusból. Úgy sejtem, hogy a mai stílussal bukta lett volna akkori dolgozatom, és valami olyasmit mondott volna: így ír levelet a nyugdíjas könyvelő, az öregek otthonában, amikor a szomszédasszonynak udvarol.  Mondanom sem kell, hogy a nyugdíjas könyvelő sem tenne a papír alá harminc indigót, és a másolatokat nem cécézné.

Tegnap fiammal ebédeltem és azt mondta: Fater, angolul más olvasata van a „problem” és a „research”, fogalmaknak, mint ahogy te használod. A „problem” nem „tudáshiány” és a „re-search” nem „újra-keresés”, de nem is „kutatás”. Persze. fiamat se kellene idézni!

Charlie Gordon, az egér és én

tudomhogyeztabeszélgetéstötévigmegőrzik, anyámlánykorinevételfelejtettemszületésidátumomatésannakhelyétiselfelejtettemiránytószámomatiselfeltettem, aziskoláknakmindenfokozatátbefejeztemdeegyiketsemtudomigazolni, voltamtanársegédéstanárisdeaztsemtudomigazolni, mindennyilatkozatotalárokamitelémtsznekaztisaláírtamhogynyugdijasvagyokésaztishogynemvagyokésmostsenkeisemtudjahogykivvagyok

Tanár úr, kérem

Az aluljáróban megszólít egy csöves: Tanár úr, kérem tudna nekem adni néhány forintot. Úgy meglepődtem, hogy még a zsebemben lévő aprópénzt sem adtam od neki.

Meséltem a történetet néhány barátomnak. Mindenki azt mondta, hogy a csöves ráhibázott, és nem egykori diákom ismert fel. Azzal a gondolattal játszadozom, hogy mégis valamelyik diákom volt. De melyik? A jeles, vagy az "itt a kettes, hogy ne lássalak többet"