A „kitalált nosztalgia” fogalmát Appadurai „nostalgia without memory” fogalmából vettem. Most, néhány írásom után inkább „hamis nosztalgiának” nevezném.
Gyakran szidom a kortárs cikk írókat. Sehogy sem tudom megemészteni a következő látványt egy cikkben:
Doktori iskolákban, úgy tanultam és később úgy tanítottam, hogy gusztustalan havert és/vagy főnököt idézni. Kortárs doktori iskolákban arról prédikálok, hogy a tudáshetér felkutatásának lényege: megtudni, hogy a problémád mely részét oldotta meg valaki. Ez falra hányt borsó, hiszen soha sem tudhatod, hogy ki mit tud a világban. Ilyenkor azt szoktam javasolni, hogy nézzék meg a legfrissebbet és a műfaj guruját.
Doktoranduszaim nem olyan hülyék mint én (soha sem idéztem főnököt - most meg már késő), és követik a divatot. A napokban két doktorandám összeszedet több tucatnyi marginális hivatkozási lehetőséget. Megdícsértem őket! Nos, visszanéztem egy kicsit a régi szép idők dolgozataiba. Látom, hogy egy hamis nosztalgiám van: igenis idéztek főnököt, folyóiratszerkesztőt, és sok mást, akinek be kellett nyalni.
Ezek a kortárs tudósok tiszteségesebbek mint mi voltunk: ök bevallják. Az ő nyelvükön úgy mondanám: transzparensek
