Talán igen, talán nem

Jogosítvány a nászra

Olyan bosnyákos kiejtéssel tudok beszélni, hogy a Vajdaságban senki sem feltételezi, hogy magyarul is beszélek. A semmit sem sejtő pincér, amíg válogattam a svédasztalon, odaszólt a fiatal pincérnek magyarul: Mosolyogj a vendégre fiam! A vendégek legritkábban adnak borravalót a svédasztalos reggelinél, de talán akkor is kell mosolyogni a vendégre.

Visszajön a kép a tegnap esti vacsoráról. A város legnépszerűbb éttermében barátkoztunk is és dolgozgatunk is. A téma a társadalmi vállalkozás volt – ezt Mintzberg húsz évvel ezelőtt kezdte emlegetni egy HBR cikkben. Most itt a reggelinél jöttem rá a fogalom egy új leírására: „Mosolyogni fiam akkor is, ha nincs kilátásban borravaló.” Valami olyan viselkedésváltoztatásba kell belevágni, aminek nem lesz pénzben mérhető következménye. Talán ebben különbözhet a jó társadalom a jó üzletelések halmazától. A társadalmi vállalkozás valami keveréke a kognitív- és a szociál-pszichológiának. És az egész megtűzdelve egy kis etikával.

Vegyünk két példát a „finom emlékeztetések”-re, vagyis a finom szabályozásra.

1. „A dohányzás mellőzését kérő feliratoktól az út az agresszív, kampányokon és a cigarettára kivetett óriási adókon át a közterületeken való dohányzás betiltásához vezetett és nem kell túl paranoiásnak lenniük a dohányosoknak ahhoz, hogy előre rettegjenek attól a naptól amikor a dohányzást teljesen betiltják.” (Thaler and Sunstein: 2011, 222)
2.  „Aki szeretett volna nemi életet élni, sokkal jobb helyzetben volt, ha engedélyt kapott az álamtól” (Thaler and Sunstein: 2011, 203). A jogosítvány a nászra, az hasonló, mint a jogosítvány az autóvezetésre. Igen is meg nem is.

Talán a jogosítványok átgondolásából születhet néhány társadalmi vállalkozás. Nagyon is jót tenne a világnak, ha nem kellen majmolni azokat akik minden vállalkozásnak ki akarják számolni a hasznát.

Hihetőbb, hogy „minden számit”

A hazai MBA-iskola fénykorában, az ezredfordulón, gyakran meséltem az amszterdami Shipol repülőtér WC-ről. A kilencvenes évek vége fele minden repülőutamat Amsterdamon keresztül szerveztem, hiszen ott tanult fiatalabbik fiam. Nos, a reptéri wc piszoárjaiba bele volt rajzolva egy légy, és ettől kezdve a wc tisztább volt, mint az átlagos nagy reptéri.

Egy kolozsvári diákom múltkor a mesém után bemondta, hogy ő már foci kaput is látott a piszoárban.

Egy évtizeddel később egy amerikai (Yale University) sikerkönyv is megírta az esetet. Ők azt is odaírták, hogy nyolcvan százalékkal csökkent a mellélövések száma. A szerzők ezt a legyet is besorolták a „finom emlékeztetések” közé. Én a szerzők előtt egy évtizeddel itt, mint „nagyhatású kis ötletet” meséltem. Marad a nagy kérdés: az amcsik hihetőbben csinálják az okítást, mint én?

Most látom a müncheni reptéren egy gyertyát rajzoltak oda. Itt nem tudom milyen találati arany volt előtte de most 100% a melléloves 

ez egy kép a vasútállomásról

A szervezetek vezetésről való elképzelések megismerése ugyanolyan kognitív folyamat, mint a többi. Ha bevillantják például egy vasút állomás képét egy tizedmásodpercig, és már előtte láttál bármilyen vasútállomást, akkor pontosan fogod tudni, hogy a bevillantott képen egy vasútállomás van. A részletekre nem emlékszel, de az összképre igen.

Tizenöt évvel ezelőt a vezetés tanításom konceptuális modelljének alapja az volt, hogy a vezető dönt és beszélget a döntéséről. Jöttek a kritikák, amikre nagyjából azt válaszoltuk: Igen van más is, kávét iszik és jár WC-re is, de azt más is csinálja, és így az nem egy megkülönböztetés. Egy elképzelés sosem magától érthető. Az hogy valaminek a gyors-olvasata nem magától érthető azt jelenti, hogy az elképzelés nem talált a memóriádba egy képet. Visszatérve az egyszerű példára, ha sosem láttál vasútállomást, akkor a bevillantot kép semmit sem jelent.

 „Rotáld a menedzsereket, hogy biztos legyél abban, hogy soha semmit ne tanuljanak meg jól, csak a menedzselést." írta Mintzberg Nos, ezek, akik csak menedzselést láttak, sosem ismerhetik fel a vezetés konceptuális modelljét. Mind többen vannak, főleg a multik leányvállalataiban, vagy a multit imitáló szervezetekben, akik soha sem hoztak, de nem is láttak döntést. Abból, hogy láttál projektmenedzsmentet nem következik, hogy felismered a vasútállomást. Hasonló gondunk lesz a karizmatikus vezető megértésével. Ha sosem láttunk embert, akit követnek, és még néhány említésre sem érdemes „used book” is azt mondja, hogy az rossz, akkor sosem ismerheted fel a vezetés összk épét. Az is rossz hatással lehet az összkép felismerésére, ha a közvélemény reakciója ellenszenves. A konceptuális modellek felismerés, nem a közvélemény formálók dolga. Ez nem pontosan így van, hiszen a közvélemény érdeklődése igenis, hat a tanításra. A tanulók igenis leszavazzák azokat a gondolkodókat, akik ellentmondanak a közvéleménynek, és így az üzleti oktatás establsimentje kitakarítja a máskét gondolkodókat. Ez megérdemelne egy külön dolgozatot, de most elégedjünk meg ennyivel.

Bicikligyárat vezetni gyerekjáték, de legyél útitárs egy, korház, színház vagy egyetem nagy utazásában

Statler és Waldorf a Muppet show sorozat két undok öregjének már minden vicc ismert, és nem tudnak rajta röhögni. A saját humorukon viszont jókat röhögnek. Kezdjük egy hasonlattal, ami az újszülöttnek új:

A szalonnás-tojásrántottában a csirke érintett, de a disznó teljesen elkötelezett.

A profi orvostól, profi tanártól, profi színésztől és profi sportolótól ne várjunk teljes elkötelezettséget a munkahely iránt. Ők egyszerűen csak ott dolgoznak, utitársak. „Nekünk nem motivációra van szükségünk az intézményeknél; hanem arra, hogy leállítsuk a belső motiváció tönkretételét.” – írja Mintzberg.

A bicikligyár legismertebb embere az igazgatója. Egy kórház vagy egy iskola ismert emberei viszont a tanítói és a gyógyítói. Tudja-e a néhány millió Mintzberg olvasó, hogy ki a montreáli McGill University rektora? Aki érti a kérdést, az már azt is érti, hogy más a vállalatvezetés és az intézményvezetés. Elképzelhető, hogy egy kórház, egy színtársulat, egy sportegyesület, vagy egy tanszék párhuzamosan működő mesterekből álljon, akik csak akkor válnak egy konzílium típusú csapat tagjaivá, amikor valamiért lobbizni kell. Majd az elképzelés megszületése után választanak egy szóvivőt, aki alkalmas az ügyre, de nem lesz belőle főnök. Más lesz a szóvivő, ha vendégsebészt, vendégprofesszort, vendégszínészt szerződtetnek egy időszakos munkára, és más, ha mecénást keresnek. Közelebb állok ahhoz, hogy a vállalat fog többet tanulni a kórháztól és a színháztól. Nem az egyetem és a sportegyesület fog vállalatként működni, ahogy a kapkodó managementtanítás feltételezi.

A szervezetekről szóló újabb elképzelések merő ellentétéi a lojalitásra kondicionált alkalmazottak csoportjának. Az "okos főnök" - "buta, de lojális alkalmazott" hivatalműködés felé közelítő megoldások életképtelenek. Pici az esély arra is, hogy az "okos alkalmazott - buta főnök" lesz a megoldás. Ebben csak a mutiknak benyaló trénerek hisznek, vagy még ők sem, de azért gyakoroltatják. Én valami olyanban hiszek, mint a színház vagy egyetem, ahol a művészek/mesterek csinálják a dolgukat, ahogy tudják, és törődnek egymással. Vannak producerek, impresszáriók, helyrevezetők és sok más nélkülözhetetlen ember, de ők nincsenek sem felette sem alatta az művészeknek. Egyszerűen törődnek egymással, a világosító az akrobatával, az akrobata a világosítóval. Nem félnek egymástól, mint a hivatalban, hanem csakúgy utitársak.

Akarom-e a szabadságot, vagy inkább vezessenek

Semmit sem tudunk a semmiről. Ez a filozófia kérdése, de inkább úgy mondanám, hogy a filozófusok fogalmazták meg az emberek legnagyobb gondját. Gondolkodjunk el azon, hogy mi a semmi. Ha nem tudjuk, hogy mi a semmi akkor miként tudhatjuk meg, hogy mi a valami. Nos, erről ennyit, Dugjuk a fejünket a homokban és vizsgáljuk a valamit. „Ha a nevek nem helyesek, akkor a szavak nem felelnek meg a dolgoknak. Ha a szavak nem felelnek meg a dolgoknak, akkor a tettek nem sikerülnek. Ha a tettek nem sikerülnek, akkor az illem és harmónia nem virágzik”. (Konfucius) Ha helytelen fogalmakkal operálunk, akkor egyszerű a kérdés: akarhatom-e a teljes szabadságot? 

A kognitív pszichológusok laboratóriumi kísérletei gyakran elhanyagolják az ökológiai validitást, és így a kisérletekre létrehozott mesterséges helyzetből képtelenek megismerni a valóságot. A teljes szabadság megértése nem a mesterségesen előállított laboratóriumi környezetben történik, de nem is a mesterségesen előállított munkahelyen vagy ebédlőasztalnál. Mielőbb meg kellene találni a szabadság-vágy valóságát. „Az én jachtomra vár a tenger,/Ezer sátor vár énreám,/Idegen nap, idegen balzsam,/Idegen mámor, új leány,/Mind énreám vár, énreám.”(Ady Endre). Muszáj lesz „elkötelezni a kognitív pszichológusokat az ökológiailag fontos változók vizsgálata, szemben a könnyen kezelhető változókkal” (Neisser, 1984:19) Olyan könnyűnek tűnik azt mondani, hogy a szabadság ellentéte a rabság. Mennyivel nehezebb a „teljes-szabadság vs. semmi-szabadság” fogalmak által megismerni a világot. „A mindennapi életben biztosnak tartunk sok mindent, amiről gondosabb vizsgálat után kiderül: annyira telve van nyilvánvaló ellentmondásokkal, hogy csak nehéz gondolat-munka árán ismerhetjük fel, mi is az, amit igazában hiszünk.” – írja Bertrand Russell A filozófia alapproblémái című könyvében.

Minden korban elhúzták egy Requiemet a szabad gondolkodóknak, de ők mindig is voltak. Soha sem pusztult ki az extrémek földje. Soha sem voltak sokan és talán ez az, ami megengedhető. Talán ennyien képesek túlélni. Itt van a „Yuccies” (Young Urban Creatives), avagy új-fenegyerekek: (1) ne legyen muszáj a zsírosan fizető könyvelőnek lenni. (2) ne legyen muszáj csórónak lenni, ha azt csinálom, amit szeretek és tudok csinálni. (3) ne legyen muszáj szabadnak lenni (?) és nyitott térben dolgozni. Látom is őket meg nem is. Talán őket nem kell vezetni!

Úgyszintén valóság az aljas lakás tulajdonos, aki soha sem adja vissza a két-háromhavi bérletidíjnak megfelelő óvadékot. "Az előző bérlő ilyen megrongáltan és piszkosan adta vissza a lakást" – szokták mondani az egyébként teljesen jól kitakarított lakásra. A lakásátadáskor viszont elveszi a pénzt a lakástakarításra. Nos, mindig voltak, vannak és lesznek, akik egy sumákolás nyomán szerzet lakás bérletéből tengődnek. Ők az átlagisztán szórása és jelszavuk: megérdemeltem, hogy járadékból éljek. Talán őket sem kell vezetni.

 Az „ember alkotta törvények” felszólítások, hogy miként viselkedjünk és dönthetünk arról, hogy úgy viselkedünk vagy nem. A „természet törvényei” pusztán leírásai annak, ahogyan a dolgok valójában viselkednek, és nem dönthetünk arról, hogy úgy lesz vagy nem. Azemberi viselkedés valóságának megismerése nem történhet, ugyanazzal a hozzáállással, mint a természet megismerése. Dönthetünk, úgy hogy zsírosan fizető könyelő-alkalmazottak leszünk. Az ő szabadságuk abban van, hogy muszáj a szürke irodát lecserélni egy tarka térre. Őket mindig is, most is, és talán a jövőben is kell majd vezetni. De talán másként.

 

FolytKöv: Bicikligyárat vezetni gyerekjáték, de legyél útitárs egy, korház, színház vagy egyetem nagy utazásában

 

A vödörcipelésen túl

Múlt héten nekem adták a Vezetés-tanítást is Kolozsváron, azzal a megjegyzéssel, hogy te ezt tudod, és nem kell sokat készülnöd. Hát, úgy is van meg nem is. Annyit tudok a tartalomról, hogy mit nem kell mesélni, de abban kételkedem egy kicsit, hogy ízlik-e majd nekik amit elmesélek. A múlt évtizedben – amikor ezt tanítottam – csak annyit akartam, hogy megértsék a következőt:

A menedzsment arról, szól, hogy egyszerre legyen ott a vödör, a víz, és aki viszi. A vezetés arról szól, hogy akarunk-e vizet cipelni.

A vezetést, három kalitkából kóstolgatják:

Mit is láthatunk, amikor nem kényszerítenek a kalitkák (diszciplínák) fogalmai és a módszerei? A szabad megfigyelő, ha elég, de nem túl messzire megy, a valóságtól akkor megismerhet egy glokális jószmomszédként működő utitársat, akiről gyorsan kiderül, hogy lényeglátó. 

Ennek az embernek - akit csak diszciplínamentesen láthatunk - majd nem riportálnak az alattvalói, hanem eggyütt utaznak az ismeretlenbe.

FolytKöv: Akarom-e a szabadságot, vagy inkább vezessenek

Stílustalanítás

A riporter kérdezgeti a régi híres focistát. Terelgeti, hogy kimondja milyen sz@ar a mai foci. Vannak ezek a mai sztár-edzők Josep Guardiola Jose Mourinho – mondja a riporter – meg lehet ismerni a csapat játékán, hogy melyik az edzőjük. Persze, hogy felismerhető – vágja rá a nyugdíjas focista. A riporter „köpni-nyelni nem tudott” a váratlan válasz után.

A coaching tanításom záróráján diákom megkérdezte, hogy a jövőben úgy lesz-e ahogy prédikáltam. Egy üveg bort sem tennék rá, hogy úgy lesz – válaszoltam. Nem is ez a lényege a mesterképzésnek az Egyetemen. Itt az a lényeg, hogy elgondolkodjatok azon, hogy az extremisztán fölöslegessé válik, ha valami tipizálódik, és csak a mediokrisztánba élő cápák maradnak az óceánban. A coaching műfaj hasonlóan járhat, mint az önéletrajz és kisérőlevél az uniformizálás után. Mindenkit stilustalanítanak, hogy bárki csinálhassa és validálhasa. Ha bekövetkezik a coaching globalizálódása, akkor úgy lesz, ahogy a riporter gondolta, ha nem akkor meg úgy lesz, ahogy a nyugdíjas focista látja.

Arc

Luca Zidane kapus jelentősebb hír, mint más tartalék játékos, de mégsem ő a Real Madrid focicsapat „arca” – mondtam egy beszélgetésen. A Real arca Cristiano Ronaldo, a Barca arca Lionel Messi. Nem kell hozzá túlzott fantázia, hogy elképzeld micsoda sikert arattam, amikor ezt összehoztam egy iskola hírverésével.

Utána megnéztem néhány Óperencián túli iskolát: Látom, hogy nincs honnan behozni a megoldást miszerint egy jó nevű tanár legyen az iskola hírverésében. Ott a hirveréseken a vöröstéglás (red brick universities) épületből kiszabadult bolog diákok. Azt az olvasatot adom, hogy gyere ide és boldog leszel, ha befejezed.

Sose tudjuk meg, hogy vonzó lehet-e iskolába járni ahol jó tanár is van. Olyan tanár aki úgy mond valamit, hogy odafigyeljenek rá. Ezzel a "valami"-vel van egy óriási gond, hiszen "semmit sem tudunk a Semmiről". (Martin Heidegger).

Persze, hogy fontos az ificsapotból felvergődő tanár is, akinek a stíluson többet kell dolgozni mint a tartalmon. Majd ha lesz stílusa, akkor talán lehet arc is.

se a babona sem a tudomány

„Nem hiszek a babonákban, de azt mondják, hogy annak is szerencsét hoz egy lópatkó az ajtó felett, aki nem hisz benne” – mondta Niels Bohr, amikor rákérdeztek, hogy babonás-e. Valahogy így vagyok én is a tudósok közleményeivel: nem hiszek nekik, de azt mondják, hogy azok az eredmények jobbá teszik annak is az életét, aki nem hisz nekik.

Sehogy sem tudom rávenni magamat, hogy elfogadjam a fontoságát annak, hogy: 15 747 724 136 275 002 577 605 653 961 181 555 468 044 717 914 527 116 709 366 231 425 076 185 631 031 296 proton és hasonló számú elektron van a világegyetemben. Sehogy sem tudom rávenni magamat, hogy elhiggyem: évente néhánymillió tudós közleményében meg van írva a boldogságomhoz vezető út.  Nagyon félek azoktól, akik minden mondásuk bizonyított. Kundera írja: a totális giccs birodalmában a válaszok előre adottak, és kizárnak bárminemű kérdést. Következésképp a totális giccs igazi ellensége a kérdező ember.