Statler és Waldorf a Muppet show sorozat két undok öregjének már minden vicc ismert, és nem tudnak rajta röhögni. A saját humorukon viszont jókat röhögnek. Kezdjük egy hasonlattal, ami az újszülöttnek új:
A szalonnás-tojásrántottában a csirke érintett, de a disznó teljesen elkötelezett.
A profi orvostól, profi tanártól, profi színésztől és profi sportolótól ne várjunk teljes elkötelezettséget a munkahely iránt. Ők egyszerűen csak ott dolgoznak, utitársak. „Nekünk nem motivációra van szükségünk az intézményeknél; hanem arra, hogy leállítsuk a belső motiváció tönkretételét.” – írja Mintzberg.
A bicikligyár legismertebb embere az igazgatója. Egy kórház vagy egy iskola ismert emberei viszont a tanítói és a gyógyítói. Tudja-e a néhány millió Mintzberg olvasó, hogy ki a montreáli McGill University rektora? Aki érti a kérdést, az már azt is érti, hogy más a vállalatvezetés és az intézményvezetés. Elképzelhető, hogy egy kórház, egy színtársulat, egy sportegyesület, vagy egy tanszék párhuzamosan működő mesterekből álljon, akik csak akkor válnak egy konzílium típusú csapat tagjaivá, amikor valamiért lobbizni kell. Majd az elképzelés megszületése után választanak egy szóvivőt, aki alkalmas az ügyre, de nem lesz belőle főnök. Más lesz a szóvivő, ha vendégsebészt, vendégprofesszort, vendégszínészt szerződtetnek egy időszakos munkára, és más, ha mecénást keresnek. Közelebb állok ahhoz, hogy a vállalat fog többet tanulni a kórháztól és a színháztól. Nem az egyetem és a sportegyesület fog vállalatként működni, ahogy a kapkodó managementtanítás feltételezi.
A szervezetekről szóló újabb elképzelések merő ellentétéi a lojalitásra kondicionált alkalmazottak csoportjának. Az "okos főnök" - "buta, de lojális alkalmazott" hivatalműködés felé közelítő megoldások életképtelenek. Pici az esély arra is, hogy az "okos alkalmazott - buta főnök" lesz a megoldás. Ebben csak a mutiknak benyaló trénerek hisznek, vagy még ők sem, de azért gyakoroltatják. Én valami olyanban hiszek, mint a színház vagy egyetem, ahol a művészek/mesterek csinálják a dolgukat, ahogy tudják, és törődnek egymással. Vannak producerek, impresszáriók, helyrevezetők és sok más nélkülözhetetlen ember, de ők nincsenek sem felette sem alatta az művészeknek. Egyszerűen törődnek egymással, a világosító az akrobatával, az akrobata a világosítóval. Nem félnek egymástól, mint a hivatalban, hanem csakúgy utitársak.
