Talán igen, talán nem

okos víz

Princentoni szállodai szobám asztalán az okos víz. Az intézet története tele okos emberekkel.

Vajon mit láthatok/jegyzetelhetek itt? Talán mást láttam volna, ha előtte nem olvasom el:

1. Umerto Eco véleményét az új középkorról: „Mi sem hasonlít jobban egy kolostorhoz (amely félreeső tájakon épült, barbár és idegenajkú hordák veszik körül, a külvilággal nem törödő, saját kutatásaiknak élő szerzetesek lakják), mint egy amerikai egyetem. Olykor a fejedelem magához hívat egy-egy szerzetest, megteszi tanácsosának, s követi megbízással Katájába küldi, ő pedig a zárdából egykedvűen kilép a világi életbe, s a hatalom embereként ugyanazzal az aszeptikus tökéllyel igyekszik kormányozni a világot, amellyel addig görög olvasmányait rendezgette.” (Eco: Új középkor 55 old)
2. Pierre Bourdieu véleményét a tudományokról és a humán diszciplínákról, valamint az labor-tőkéről, még akkor is ha itt nincsenek laboratóriumok: "A neves egyetemek híres laboratóraimuban tett felfedezések könnyebben érvényesülnek, mint a kevésbé megbecsült helyekről származók." (Bourdieu, 2005: 36)
3. Neumann János magánlevelei: Lemaitre múlt héten átutazott itt Washingtonba. Nem mesélt sok újat, de nagyon érdekes és eredeti ember. (Princeton, 1933. okt. 18)
   
   

„Nagy Sándornak egyszer olyan vállalkozásról kellett döntenie, amelynek kimenetelét nem tudta kiszámítani. Azt mondták neki, van egy asszony, aki biztosan meg tudja mondani a jövőt. Maga elé rendelte tehát, hogy meglássa, mit tud. Az asszony azt mondta, hogy rakjon nagy tüzet, s a jövőt kiolvashatja a felszálló füstből, mint valami könyvből. Mindazonáltal egy dologra figyelmezteti. Mialatt a füstöt vizsgálja, semmiképpen sem szabad egy krokodil bal szemére gondolnia. A jobb szemére feltétlenül szükséges, de a balra soha. Nagy Sándor ekkor lemondott róla, hogy megismerje a jövőt. Miért? Mert ha az embert figyelmeztetik rá, hogy ne gondoljon valamire, attól fogva másra sem tud gondolni, mint arra. A tiltás kényszert szül. Ettől fogva lehetetlen nem gondolni a krokodil bal szemére. Az állat szeme szinte beleég az ember emlékezetébe és lelkébe.  Néha, mint Nagy Sándor iménti történetében, az a probléma, sőt olykor valódi dráma, hogy az embernek muszáj emlékeznie, és nem tud felejteni.” (Jean-Claude Carriere) Én sem tudtam megszabadulni a három olvasmány emlékétől

Három peanut reggelire

Tipikus amerikai kis szállodai reggeli. Muffin és muzli szelet. A peanut butter muzli nem a kedvencem, de bekapok belőle három darabot. Ezek a reggelik utan ki szoktam ülni kávézni és spekulálni.

Tizenöt évvel ezelőtt rájöttem, hogy autó nélkül nem lehet elmenni sétálni. Tíz évvel ezelőtt rájöttem, hogy amerikainak, aki élvezi a muffin reggelit születni kell.

Most azon spekulálok hogy egyszer a konzul kérdésére azt válaszoltam, hogy azert megyek Amerikába, hogy utána otthon, dicsekedni tudjak. Az a kijelentését a konzulnak elhamarkodott rögtönzés volt. Jó látni, hogy mi van itt. Nehogy balkáni kollégáim bármire rá mondhatják, hogy Amerikában így csináljak. úgy döntöttem, hogy továbbra is évente egyszer megnézem, hogy mi történik itt az Óperencián túl

az unokám lehetne az inasom

Néhány napra elugrom Amerikába. Most is más nézőpontból fogok nézelődni, mint eddig. Majd, ha visszajövök, talán ismét másként okoskodom a „Bezzeg Amerikában”-ról.

Mi, akik a hetvenes években kezdtünk el spekulálni a disszertáció- és a gyerek-csinálásról sem vagyunk egyformák. Van, akinek csak az egyik, van, akinek mindkettő és van, akinek egyik sem jött össze. Talán még azok, akiknek mindkét álma megvalósult sem vagyunk egyformák. Vannak olyanok is, akinek nem ezek voltak az álmai és összejött mindkettő. Azok meg pláne másmilyenek. Nem nehéz rájönni, hogy az unokám lehetne az inasom. Mégsem lehet, hiszen se unokám, sem inasom (köznyelven: tanár-segédem) sincs.

Itt és most inkább a mai tanár-segédekről gondolkodom. Amikor az én generációm a berlini falon innenről elindult rövidebb-hosszabb amerikai zarándokútra, akkor azt láthatta, amit láthatott ott ahova beengedték.  Láttuk, hogy az ottani egyetemeken gyakorlatoznak. Senki sem látta a mester inas modellt. Senki sem jutott el oda, hogy lássa P. Druckert, M. Minskyt, D. Kahnemant (maradok a saját műfajomnál), és a körülötte lévő inasokat. A nyolcvanas években csak azt láthattuk Amerikában, hogy néhány diák egymásnak meséli el a leckét, a bent ülő egyetemi ember (mindegy hogy a hierarchia melyik szintű fizetését kapta) viszont „elvan, mint a befőtt”. A legnagyobb európai gondolkodó (a műfajomból) Charles Handy a következőt írta: 

„Az MIT Sloan kurzusán csupán azt tanultam meg, hogy fölösleges volt odamennem, de hozzáteszem, hogy ezt viszont nem tudtam volna meg, ha nem megyek oda. Abban a meggyőződésben utaztam Amerikába, hogy ők rejtegetnek előlünk valami tudást, valami bölcsességet, amely ott van a könyvtáraikban. Nekem az a dolgom, hogy ebből ellessek valamit, és szépen hazacsempésszem Európába.” (2004: 51)

 Jövő héten megnézem, hogy miként működik ott a mester-inas modell. Talán visszahozható Amerikából a mester inas modell. Néhány napja egy trénertől hallottam, hogy a tréningeztettek kérték tőle, hogy kevesebbet "játszanak" és többet mondjon nekik valami újdonságot.

a nagyváros nagyvárosiassága

A művészek helyett turisták

Néhány évvel ezelőtt, fiammal sétáltunk a hegyekben. Nem egy súlycsoportban vagyunk. Fiam mozgékonyabb és így többet láthat. Jön vissza és meséli, hogy látott egy elhagyott víkendházat, amire ki volt írva: „Itt már nem maradt semmi, innen már mindent elloptatok. Hagyjatok valamit apám emlékére.” Mindketten hallgatunk. Mindegy mit gondolunk a házra írt üzenetről. Elbúcsúzok fiamtól. Ezt mi vándorok egy hallgatással tesszük, hiszen soha sem tudjuk hol és mikor találkozunk. Talán majd valahol, ahol még nem csináltunk semmit. Most azonban fiam megszólal: Továbbra is tisztességesen! Úgy legyen.

Van akitől nem lehet mindent elhordani. Danilo Kis egy helyen ezt írta magáról és az íróságról: „az író olyasvalamit csinál, amit a normális emberek nem tesznek, veszélyes kettős életet él. Játszik a tűzzel, az élettel, megkísérli megérinteni az abszolútumot, amely megérinthetetlen, és talán annak is kell maradnia. Le szeretné szedni a tiltott gyümölcsöt. Talán ebből fakad a bűntudat, nem tudom, de bűnösnek érzed magad akkor is, amikor alkotsz, meg akkor is, amikor nem.”

Zsákbamacska: nem lehet tudni, hogy malac, vagy macska van a zsákban

Néha megkérdezem a döntéstan előadásomon: veszel-e újságot? Veszel újságot, hiszen nem tudod, hogy bajnok lett a Fradi, vagy veszel újságot, hiszen tudod, hogy bajnok lett a Fradi. Ha tudod, akkor nem új-ság, ha nem tudod, akkor zsákbamacska, hiszen akár „macska is lehet a zsákban malac helyett” (a szófordulat eredete). Nos, ez a dumám után a bátrabbak hangosan lehülyéznek, a gyávábbak csak úgy gondolják.

A tegnap esti borozásnál voltak a vállalatitréning-piac vevői és eladói oldaláról is. Arra voltam kíváncsi, hogy a vevői oldal vásárol-e zsákbamacskát, vagy csak jól ismert cuccokat. Egy trénert meg lehet venni akkor is, ha tudod, hogy utána marad minden a régi, de akkor is, ha tudod, hogy utána összekavarodnak a megpenészedett tudások – egyik esetben sem zsákbamacska. Ennél a borozásnál kiderült, hogy „a pénzeszsákok” sosem vesznek „zsákbamácskát”.

Engem más érdekelt. Azt a kérdést feszegettem, hogy miként maradnak talpon a ködárusítók, akikről tudni, hogy se malac, sem macska sincs a zsákban. Valami olyan választ kaptam, hogy ők rájátszanak a vevők érzelmeire. Úgy öltöznek, úgy beszélnek, hogy a vevőben kinyitnak valamilyen nosztalgiát. Amikor a vevő megérzi az „ismert szagot” akkor máris írja alá a szerződést.

Ivartalanítás

„Beszélj valamiről, de ne mondj semmi újat, hiszen azt nem tudod igazolni olyan idézettel, amit az ivartalanító sebész (bíráló) ismer”- írtam be Tweet oldalamra.

Három dolgozatomat (A döntéshozóról, A coachról, és Az új iskolásról) a napokban ivartalanítják. Pontosan az történik, amit Umberto Eco Az új középkor című dolgozatában megjósolt: "A középkori tudós folyton úgy tesz, mintha semmit sem talált volna fel, örökké régebbi tekintélyeket idéz.”

Fel vagyok rá készülve, hogy az állatot ivartalanítani kell, hiszen arra, ha rájön, akkor szaporodni akar. Ivartalanítóim nem akarják, hogy mondanivalómmal szaporítsam a hasonlóan gondolkodókat. Bíznak bennem: nem szeretnek, de látom, megértették, hogy az amit ők nem értettek az veszélyes lehet ha szaporodik. Az emberek közötti bizalom nem jelenti azt, hogy szeretik egymást, csupán azt, hogy megértik egymást. 

Emlékek

Előadásom után két kollégámmal elmentünk vacsorázni. A vacsora előtt közben és utána is a döntéstanról beszélgettünk.

– A táplálkozás tanászok azt állítják, hogy az vagy, amit megeszel. A kognitív pszichológusok azt állítják, hogy az vagy, amire emlékszel – mondta kollégám.

Talán a második műfaj paradigmája közelebb van a valósághoz. A Doctus tudásbázisú rendszer is úgy modellezi a tapasztalatot, ahogy emlékszel. Amikor a Doctus (extract rules) rendezi, a tapasztalatok emlékeit akkor kiderül, hogy csak néhány meghatározó elvárásunk volt.

út

Ismét módszerre fordítotték a "way" szót. Remélem, hogy Branson könyvéből kiábrándulnak azok akik a cím alapján várják a "methodúst" (az előirt lépések szigorú betartásával bárki tud birodalmat építei). Megyőződésem, hogy a gondolkodóknak élmény lesz az olvasás.

A "Született mázlisták" fejezet cím kíváncsivá tett. Tetszik Branson világképe, miszerint "a szerencse az egyik leginkább félreértett és alábecsült tényező az életünkben" (2016: 119). Nagyon sokat kell dolgozni egy sportólónak, hogy odajusson ahol a szerencsével találkozhat. A Virgin és az Appel megértették, "hogy a 'think differrent' nem feltétlenül kerül többe..." (2016: 143), és talán nem a fukarkodás és a soványítás módszere (lean and mean) a kiút, ha baj van. Itt és máshol is a gondolkodás lecserélhetetlen néhány dollárért vásárolható módszerre.

kiss33jánosnak, nem lehet szerncséje, hogy leírja a szerncse lényegét. Ő esetleg megírhatja a szerencséhez szükésges módszert. Ettől viszont nem félek, hiszen ott ahonnan ő koppint, nem bolcselkednek, se a szerencséről, sem másról.

Az nekem kevés

Ezek a napok a „practitioner”-ról szólnak. Kollégáimmal, diákjaimmal, és akivel csak úgy összefutok, arról okoskodunk, hogy mi fán terem a practitioner.

Tudok néhány diákomról, akiből az lett. Csak néhányból lett az. Mindegyik diák ugyanazt döntéstant hallgatta, de nem ugyanazt hallotta. Tehát a lényeg az, hogy milyen talajra szórtam a magot. Vegyünk egy példát:

„.Igazából számomra nem az a lényeg, hogy ki mit mond, hanem az, hogy arról nekem mi jut eszembe. Nagyon hamar rájöttem arra, hogy ha csak annyit tudok, amit meg tudok tanulni, az nekem kevés. – jelentette ki az újságírónak egy igazgató, aki az ezredfordulón volt diákom.

Üzenem egykori diákomnak, hogy fordítva is érvényes: engem is azok a diákok inspirálnak, akik a praxisban mást csinálnak, mint amit tanítok, de azt amit csinálnak nem csinálnák, ha nem tanítottam volna nekik valami mást.