« december 2015 | Main | február 2016 »
Kolozsváron visz a taxi az egyetemtől a szállodáig
–Hogy jött Kolozsvárra – kérdezi a taxisofőr
–Vonattal
–Rosszak a vonatok, miért nem jött autóval
–Hatvanhárom évesen nem élmény fél napot vezetni
–Nem is néz ki hatvanháromnak. Mit gondol én hány éves vagyok
–Harminc
–Huszonegy
–Na látod, már rosszul is látok
Le se merem írni, hogy kerek negyvenkilencésfél évvel ezelőtt Karcsi bácsi felrajzolt a táblára két T-kontót, és mindkettőnek egyik oldalára egy tartozik-ot a másikra egy követel-t írt. Egy vágóhíd esetével illusztrálta a disznóvásárlást. Nos, e felejthetetlen élmény motoszkál bennem, amikor valamelyik egyetem, kar vagy tanszék költségvetésével riogatnak.
Ha elrugaszkodom az első nap könyvelés tanításától és a szakközépiskola második félévben tanultakkal ékeskedem, akkor is egyszerű: ha sok a diák, akkor sok a bevétel, ha sok a tanár, akkor sok a kiadás. Az eredmény annál nagyobb minél több diákot tanít minél kevesebb tanár.
Sok minden megváltozott. Akkor – fél évszázaddal ezelőtt – a vágóhídon számoltak így. Az ezredfordulón néhány egyetemi tisztviselő is beleszaladt a „sovány és fukar” (Lean and mean) mozgalomba. Jó látni, hogy nem mindenki.
A vizsgán be kell sorolni valahova a diákot. Az elmúlt négy évtizedben két elképzelés nyomán osztályoztam. Első rendszer: 5 a bukta, a 6,7,8,9,10 az már levizsgázott. Második rendszer: 1 a bukta, a 2,3,4,5 az már levizsgázott Most itt a harmadik rendszer: 4 a bukta az 5,6,7,8,9,10 az már levizsgázott. Van is különbség meg nincs is.
Kávézás közben azon vitatkoztunk kollégámmal, hogy melyik osztályzat az egyszerűbb a négyes (bukta) vagy a tízes. A buktában mindig biztos vagyok a tízesben soha. Egyféle rossz van és sokféle jó.
Tegnap egy megbeszélésen közös ismerősünk bemutat a vendégeknek.
– Tudunk róla mindent, csak azt nem, hogy milyen jel van ma a nadrágján – mondja új ismerősőm
– Nincs rajta púpos teve – válaszolom.
Látom, hogy készültek belőlem és megnéztek egy videót is.
A megbeszélés után témát váltottunk és két cigi (negyed óra) alatt megegyezünk arról, hogy van egy műfaj, ahol nem frissül a tudás. Vagyis az utóbbi évtizedekben csak marhaságot lehet találni. Valahogy beragadt az ember-gép kapcsolat kutatása. A „praxeologia” (T. Kotarbiński, 1923) és az „egyetemes problémamegoldó” (H. A. Simon, J.C. Shaw, and A. Newell 1959) elképzelések keresték a gép és az ember okoskodása közötti átfedést, de nem jöttekrá semmire és feladták. A kognitív torzítások (A. Tversky and Kahneman 1972) nélkül nincs hipotézis, avagy kérdés. A régi kérdés: robotember vagy emberrobot. (L. Bertalanffy 1969). Csak egy baj van a mai kutatásokkal: nem tudni, hogy a robotember vagy emberrobot definiálja a kérdéseket, amik nyomán okádják a cikkeket.
Most már ismerjük egymást.
A kalapács segít beverni a szöget, amit kézzel nehezebb, lenne. Az e-korszak hajnalán Petrován Zoltán megalapította az e-flow céget, amihez csapatom szívesen csatlakozott. Most, tizenöt evvel később látom, hogy sehol a flow. A londoni konferencia Star-vendége Sugata Mitra, ezerrel nyomja az önszerveződő tanuló csoportot, amihez csak az internet kell. Talán mégsem kellene néhány millió pocsék tanár miatt kiirtani a mesterséget.
Másanap kimunkáltuk a mentor jövőjét a madridi kocsmában. Talán nem fog úgy járni, mint a gázlámpa gyújtó.
"Nem a vagyonát irigylem Gattesnak, hanem a tudását. Ha nekem annyi lenne, akkor zsebre tett kézzel utaznék." - szoktam mondani. Kollegám hozzátette: ha viszont annyit tudnánk, mint a gyerek, aki beterelt bennünket a kocsmába, akkor mi lennénk a közönségszervező, de mivel mást tudunk, másról kell dumálni.
Tegnap Londonban babot reggeliztem, ma Madridban spanyol sonkát Talán ennyit kellene megérteni az okítás innovátorainak.
A mellette lévő ülésre mutat fiam. Látom Kahneman könyvét. – Megvan magyarul is – mondja fiam a mellé ülő fiúnak. A fiatalok gyorsan megegyeztek abban, hogy qurva jó könyv. Egy órányi repülés után mindig sétálok egyet a folyósón. Láttam, hogy az emberek vagy alszanak, vagy filmet néznek. Ha tudós lennék, akkor máris kijelenthetném, hogy az olvasó repülőutasok száz százaléka Kahnemant olvas. Mivel nem vagyok, csak annyit mondhatok: Szép új idő!
Emlékszem a régi csúnya időkre, amikor használt könyveket olvastak. "Ingyen sajt csak az egérfogóban van" – mondtam, húsz évvel, ezelőtt amikor tonnaszámra érkeztek a „Used book” feliratú könyvek Amerikából. Az induló üzleti iskolákat elárasztották a hatvanas és hetvenes évek kiselejtezett amerikai könyvei. Az akkor huszonöt éves könyvekben lévő negyvenéves tudásra nem lehetet ráfogni, hogy friss. A vájtfülüknek egy példa: Elküldték Igor Ansoff könyvét (1965), de nem tették mellé vitáját Mintzberggel (1990).
De jó nekik – mondtam az újdonsült tanárokra – nem volt mesterük, de meg is látszik rajtuk. Ha minden csapból az folyik, hogy a műkedvelők, főznek, énekelnek, barkácsolnak, akkor talán taníthatnak is avítt tudásokat. Látom kiss33jános még mindig a hatvanas évek Amerikáját nyomja.
Tizenöt évvel ezelőtt az I-épületbe szombatonként négyszáz diák járt. A szünetekben néztem az üres Tüskét. Tegnap néztem az üres I-épületet, és arra gondoltam, hogy majd itt most megírom: és a zsúfolásig megtelt Tüskét. Nem hittem a szememnek, amikor bementem és alig volt néző.
A világ legjobbjait egy kétmilliós városban kétszáz embert nézi meg? Úgy tűnik, hogy a sport minőségért fanyalgók tévednek.
Játszadozok a gondolattal: ma meg tudnám-e tömni a az utca másik felén a négyszázfős amfiteátrumot?
- Milyen volt a napod?
- Sz@r
- Mi történt?
- Nem tudtam megmagyarázni, hogy napszámos vagyok, aki megalkudott napi bérért dolgozik
Az emberek java rész nem érti, hogy napszámos akarok lenni. Se karitatív Teréz anya, se dúsgazdag üzlettárs nem akarok lenni. Reggel odamegyek, estig dolgozok, te kifizeted Utána egy hétig tanulok, és jövő héten ismét kielégítem a közönségedet, és esténként elköltöm a kocsmában a napszámomat. Ennyi!
Az almát és a körtét igenis össze lehet hasonlítani, ha olyan elvárásunk van, ami mindkettőre vonatkozik. Más a helyzet azokkal a dolgokkal, amelyek nem ugyanabban a paradigmában vannak. Lehetetlen olyan elvárást megfogalmazni, ami nyomán két paradigma összehasonlítható. Ilyen például a középszerűek és a mesterek okoskodása, de ilyen a mediokrisztán és extremisztán is.
A KBS sem hasonlítható össze a MCDM eszközökkel. A matek-anyanyelvűek nem tudhatják, hogy mik a lényeges kérdések a művész-anyanyelvűek birodalmában.
A következő műhelymunkám nehéz leckéje: úgy mutogatni a matek-anyanyelvűek és a művész-anyanyelvűek birodalmait, hogy nem ugyanazok az elvárások nyomán vizsgáljuk őket.
Ilyenkor az év kezdetén mindig egy oszlop könyv áll a fotelom mellett. Barátaimtól sok könyvet kapok ajándékba. Itt van köztük egy új „Humánusmenedzser-tankönyv” (nem ez a címe, de én így csúfolom). A szokásos vizsgálat első lépése, hogy kitől idéz az író. A második lépés, hogy a tárgymutatóban vannak-e izgalmas fogalmak.
A közepétől kezdtem olvasni. Itt írja: „Több, mint százötven millió dollárt költöttek 2011-ben az amerikai vállalatok a képzésre. A világon százharmincöt országnak a GDP-je kevesebb ennél.” (Bock: 2015,207). A kérdés nyilvánvaló: Elfecsérelt idő és pénz-e? Talán nem kötelező a kidobott pénzek közé könyvelni.
Tegnap haverom tízéves fia teniszezett. A meccs után, amíg kávéztunk, haverom megkérte fiát, hogy írja le öt pontban a szokásos visszajelzést, ami nyomán kiderül mi az, amit még nagyon sokat kell gyakorolni. Talán, ha a vállalati tréningek is úgy működnének, mint haverom fia.
