Jó étterem, jó kaja, jó pia, jó társaság. Minden vendég-szereplésem előtti este így van. A négyfős asztaltársaságnak százhúszévnyi tapasztalat van a műfajban. Nem sok titok maradt.
– Létezik, hogy te sose voltál semmi– kérdezi csodálkozva a nyugdíjas haverom (a műfajon kívülieknek: haverom a tanszékvezető, dékán, rektor létrára gondolt)
– Létezik, én mindig semmi voltam, vagyok és leszek
csönd…
– Nálatok csinálják a világon a legjobb tökmagolajat – szakítom meg a csöndet
– Képzeld, múltkor a pincér a vanília fagyit meglocsolta tökmagolajjal. Qrva jó – meséli nyugdíjas haverom.
Nem nehéz kitalálni, hogy másnap az egyetemi ajándékcsomagból virított egy üveg tökmagolaj. Figyelmes embereknél jó vendégnek lenni. Az előadásom után, amíg bagóztam, odajött néhány gyerek és megkértek, hogy csináljanak egy fényképet a féjszre. Ötvenen lájkolták.
Vaníliafagyi tökmagolaj és ötven rajongó. Talán jobb, mint valaminek. Nem tudhatom, hiszen nem voltam valami.
