« december 2014 | Main | február 2015 »
Tegnap megnéztem a Jancsó filmet, és sokat gondolkodtam a Bertolucci filmre. Néha még Csehov unatkozó figurái is megjelentek előttem.
Se apám (szelek) sem én (álmodozók) nem voltunk kollégisták, de csehovi figurák sem. A nyolcóra munka, nyolcóra vagy több szórakozás, nyolcóra vagy kevesebb pihenés modell nyomán éltünk.
Jó ez a Jancsó film, hiszen kihozta belőlem a katarzist: Soha sem kellett harcolnom a koedukált kollégiumért, mint a párizsi kollégistáknak.
Hasonló kérdés a: kell-e tudni a tudományfilozófiát a tudósnak?
„Adam Smith nagy ötlete a ’jól csinálni’ (BZ) volt. A tűgyárat hozta fel példának. Azt mondta, a tű elkészítésének 12 lépése van, és ha egy ember végzi mind a 12-t, a gyártás nagyon lassú. De ha egy ember végzi az első lépést, egy másik ember a második lépést, és így tovább, nagyban nő a termelékenység. És tényleg, ez egy remek példa és a motor az ipari forradalom mögött. Karl Marx viszont azt mondta, hogy a munka elidegenítése nagyon fontos abban, ahogy az emberek arra gondolnak, hogy mit csinálnak – ’jót csinálni’ (BZ). Ha mind a 12 lépést te végzed, akkor törődsz a tűvel. Ha ugyanazt a lépést végzed folyamatosan, nem törődsz annyira.” (Dan Ariely)
Ma a doktoranduszok nem kapnak semmit a tudományfilozófiából. Van rosszabb eset is, amikor ezen a néven kisiskolás statisztikát kapnak.
– Mostantól kiscsoportokat fogunk tanítani – javasolta kis33jános néhány évtizeddel ezelőtt.
– Nekünk, tanároknak unalmas, nektek meg drága lesz, négyszer hetven embernek elmondani ugyanazt – válaszoltam flegmán.
Mondanom sem kell, hogy kis33jános, se előtte sem utána nem tanított, de egyetemi fizetési listán volt. Ő csak változtatott. A reformok sosem alulról jönnek, hanem oldalról. Onnan oldalról, úgy látszott, hogy a kiscsoportokat tehetségtelenek is taníthatják. A re-formerek és a tanárok máshonnan jöttek és másfelé mennek. Jut eszembe Hofi. “Sokan azt képzelték, hogy a rendszerváltástól tehetségesek lesznek. Pubi, ahhoz anyucikád nunája is kell, tudod? És még akkor se biztos!”
Van olyan, amikor emberek, akik máshonnan jöttek és másfelé mennek, le tudnak ülni egy kávéra és egy cigire. Talán, izgalmas is lehet megtudni valamit a másikról mielőtt, nekirohansz a változtatásnak.
A bloggolás lényege: reflektálni a világ eseményeire. Most néhány nap után reflektálok a konferenciára.
Volt egy hipotázisem miszerint az ezervalahány nagyvállalat mindegyikében van leglább egy ember, aki nem akar betanított szervezeti katona lenni, és hisz abban, hogy másként is lehet hasznos polgára a közöségnek. A konferenciára készített bemutatómat kétszázvalahányan látták (20%-a a kiszemelt tömegnek). Tapasztalatom azt mondja, hogy ebből várható 40 diák (20%-a azoknak akikiket elértem) Magyarán: a vállalatok négy százalékában, van egy-egy ember aki hisz abban, hogy a Baracskai-Mérő iskolában a helye.
"Az én erőm erőtlenség által ér célhoz." - idézi Gladwell, Pál a korinthusiakhoz írt második leveléből. Azok akik másként kívánnak hasznos polgárai lenni a közöségnek, talán hisznek ebben. A filiszteus Góliát legyőzése történetnek azt az olvasatot adtam, miszerint a tehetség legyőzheti a túlfizetett szervezeti katonát. Hiszem, hogy a túlszabályozottak hadserege nem fogja megsemmisíteni a tehetséget.
"Egyszerre tudatoslut bennem, hogy itt mindenki bekerült a Harvardra" – írja Gladwell a Dávid és Góliát című könyv egyik történetében. Iskolánk nem Harvard, de talán itt is remélhető, hogy élmény lesz a kis33jánosok garmadájának hiánya. Abban is reménykedem, hogy nem fog hiányozni „a tapasztaló én”.
„Tehát van az emlékező én, és a tapasztaló én, és a kettő igencsak különbözik egymástól. A legnagyobb különbség köztük az idő kezelése. A tapasztaló én nézőpontjából, ha nyaralni megyünk, és a második hét éppen olyan jó, mint az első, akkor a kéthetes vakáció kétszer olyan jó, mint az egyhetes vakáció. Az emlékező én nem így működik. Az emlékező én számára egy kéthetes nyaralás alig jobb, mint egy egyhetes nyaralás, mert nincsenek további új emlékek. Nem változott meg a történet. És így igazából az idő az a kritikus változó, ami megkülönbözteti az emlékező ént a tapasztaló éntől. Az időnek nagyon kevés hatása van a történetre.“ (Kahneman)
A konferencia nem igazolta hipotézisemet. Továbbra is hiszem, hogy az ezervalahány nagyvállalat négy százalékában van leglább egy ember, aki nem akar szervezeti katona lenni, és hisz abban, hogy másként is lehet hasznos polgára a közöségnek.
Tudod, hogy apád, a hetvenes évek végén, milyen feladatot adott nekem? – kérdeztem a minap haveromtól. Büszke is vagyok, meg nem is, hogy akkor a világ legnagyobb kihívásának tekintettem, egy nagy gyár marketing információ-rendszerének koncepcióját.
„Ironikus, hogy az elmúlt ötven évet azzal töltöttük, hogy tökéletesítsük a döntéstámogató rendszereket, hogy a hasznos információkat mind összegyűjtsük egy központi helyre, hogy azok alapján a szakértők döntéseket hozzanak. Ezek az erőfeszítések javarészt teljesen hiábavalók voltak. Azt kellett volna kitalálni, hogyan gyűjthetjük össze a világ különböző pontjain élő emberek tudását…” (Tapscott, Williams, 2007: 328)
Talán most is lehetek néző ott ahol a nagyok játszanak.
Lehet, hogy 2077-ben majd valaki ismét beszól: de nagy marhaságot csináltál 2015-ben az „okos tudás-platformoddal”.
Egy félrelépett projektünkről beszélgettem kollegámmal.
– Talán nem is szándékosan vitték zsákutcába – nyugtat kollegám
– Reflexből: mintha járna nekik valami semmiért – hergelem magam tovább
“Egy biológus barátom, aki éveket töltött Afrikában a helyi állatvilágot tanulmányozva, mesélt arról, hogy mennyire szívszorító egy frissen megölt oroszlán boncolása…. Egészségesnek és erőteljesnek tűnhet, de belülről paraziták egész serege élősködik rajta. A komplex organizmusok mind állandó küzdelmet folytatnak a náluk alacsonyabb rendű élőlényekkel szemben, amelyek mások energiájának elszívásából merítik az életerejüket.” (Csíkszentmihályi 2011: 168)
Laci és én több mint százhúsz évesek vagyunk, és több mint hetven évet tanítottunk. Néhánytízezer diákot odaragasztottunk a székhez. Nem tudunk és nem is akarunk mást csinálni. Most is olyan iskolát csinálunk, ahol a tanár tanít a diák tanul.
Kása Béla diákunk, 2008 május valahanyadikán azt mondta, hogy iskolánk egy intellektuális kalandtúra. Előtte is azt csináltuk, csak nem tudtuk a nevét. Most is nekirugaszkodunk egy kalandnak. Kalandra hívunk egy világba, ahol nem lesz minden túlszabályozva. A folyamatok túlszabályozásának „S-görbéje” a csúcs felé közeledik, és itt az ideje bekukkantani abba a világba ahol a lazán strukturálhatót, majd laza algoritmusokkal fogják leírni.
Tegnap este a kocsmában nem találtuk a választ a kérdésre: Mi lesz akkor, ha a 3D nyomtatóval kinyomtatjuk a házunkat? Azt sem értettük, hogy mi lesz akkor, ha a Bank megcsináltatja magának az „Okos fogyasztárt”. De már két Kilkenny sör után el tudtuk képzelni.
Niels Bohr egyszer elment moziba. Miután megnézte a kalandfilmet, azt nyilatkozta, hogy egyetlen apróság kivételével mindent megért. Megérti, mondta, hogy a főhősnek sikerült kimentenie kedvesét a rablók karmai közül; megérti, hogy a kritikus időpontban a hegy lábánál épp egy ló álldogált; sőt azt is megérti, hogy a szikláról leugró pár pontosan a ló hátára esett, s így sikerült elmenekülnie. Mindezt nagyon is lehetségesnek tartja, azt viszont túlontúl fantasztikusnak érzi, hogy egy operatőr épp arra járt, s az egészet sikerült lefilmeznie.
Ha már Niels Bohrnál kötöttem ki, akkor vegyük az ő válaszát is: „Piszkos a vizünk, piszkos a törlőruhánk, és valahogy mégis megtisztítjuk az edényt meg a poharakat. Így állunk a nyelvvel is: tisztázatlan fogalmakkal dolgozunk, és olyan logikát használunk, amelynek nem ismerjük a pontos érvényességi körét; ennek ellenére reménykedünk, hogy mégiscsak tisztaságot teszünk a természet megértésében.”
