« szeptember 2013 | Main | november 2013 »
- Van egy új ötletem! – mondtam a minap telefonon egy üzletembernek.
- Gyere el egy reggelire!
- Megyek.
Jót reggeliztünk, jó borokat iszogattunk. Elmeséltük egymásnak utóbbi utazásainkat és beszélgettünk a gyerekeinkről.
Már a vacsora ideje is eljött, amikor az új ötletemről elkezdtem mesélni. Vendéglátóm nálam tíz évvel fiatalabb, és talán a legfiatalabb azok közül, akik tudják, hogy egy ötlet eladása a legtöbb esetben nem egy egyperces „pitch”-csel történik. Az ötlet fontos, az üzletember bizalma lényeges és a szerencse nélkülözhetetlen. Talán lesz szerencsénk is. Ha mégsem, akkor legalább szép emlék marad a reggeliről.
- Küldjél egy önéletrajzot – mondja egy iskola szervezője
- Minek?
- Be kell tenni a dossziéba
- Ezt tedd be
Talán, inkább a diákok fülébe kellene betenni, hiszen az ő hajlandóságuk a fontosabb, mint az, hogy több vagy kevesebb cikket írtam az iskola tanárainál.
Úgy kezdtem, ahogy terveztem. Bejött az első poén. Dupla vagy semmi – gondoltam. Megkérdeztem: Milyen hosszú Finnország tengerpartja. Be se fejeztem a kérdést, máris jött a válasz: Attól függ, mivel mérjük. Ismeri valaki a káosz lényegét. Az nem fontos, hogy hányan ismerik. Jót tesz egy előadásnak, ha a közönségben van aki igazolja, hogy elsajátítható tudásokat dobálok be.
Volt második félidő is
A finlandia vodka és sör nagyon jót tesznek a műhelymunka folytatásának. A pia a szalon lényege. Amikor az I. félidőben megvan a kíváncsiság az új tudásra, akkor a második félidő természetes folytatás.
A pia soha sem segített abban, hogy egy buta társaságból okosat csináljak. Voltak néha olyan évfolyamok, ahol a piálást várták, sőt néhányan csak arra érkeztek. Ott falra hányt borsó volt a fekete hattyúrol beszélni. Rajtuk nem segített a pia, hiszen az nem a II. félidő volt. Az extremisztán megértéséhez extrém közönség kell. Helsinkiben megvolt.
Ahol, nem jön be az első poén, és az új tudás, ott a kocsma se segít.
A tegnapi bejegyzésemre kaptam egy kommentet. „Mond el Helsinkiben!”. No itt van. Talán így fogom kezdeni. Tíz évvel, ezelőtt amikor Helsinkiből repültem, unalmas egészéjszakai repülés volt. Mindenki aludt körülöttem. A kapitány időközönként bemondta: … isztán. Repültünk Kirgizisztántól sokféle isztánon át Pakisztánig. Akkor jöttem rá, hogy különböző embercsoportok földjei felett repülünk.
Néhány évvel később láttam, Taleb miként használta az elképzelhetetlenek és az átlagosak földjét. Értem én, hogy sok föld az átlagosaké, és kevés jut az elképzelhetetlen hívőinek. Már sokszor beletört a bicskám, hogy megmagyarázzam, az elképzelhetetlen hívői nem a Gauss-görbe széleiről vannak.
A 2011-es csapat, honnan van?
Egy konferencia előadás legyen konferencia előadás. Ez a műfaj kiveti magából azokat akik tanítanak, és azokat is akik nyomulós termák-ügynökként lépnek a színpadra.
Siófoki szereplésemre készülődve ki-be rakosgattam Taleb Fekete Hattyúját.
Taleb-ból legalább négy szemeszter kell. Nem lehet egy idézetet behozni a konferenciára. „Gondoljunk csak bele: ha Természet Anyánkat közgazdászok kezébe adnánk, akkor felszámolná az egyéni veséket, mivel nincs rájuk folyamatosan szükség; sokkal „hatékonyabb” lenne, ha eladnánk a magunkét, és egyetlen központi vesét használnánk „time-share” alapon.” (Taleb, 388. old.)
Túl sok(k) lenne ez egy konferenciai szereplésre. Majd máshol másoknak talán erről is. Nemsokára egy főiskolán lesz 9 órám. Az sem négy szemeszter, de legalább tanítás.
A gép, amely mellett elsétáltam kiírta: 63 éves férfi. Ennyi hibát megengedhetünk a gépnek. Más bajom van az eredménnyel. Örültem volna, hogy ha azt írja: izgatottan megy valaki a terembe előadást tartani. A gép azt tudja, amire megtanították. Arra taníthatják meg, amit a tanítója tud. Ha a tanítót arra tanították, hogy fontosak a kor és a nem, akkor a gép is csak ebben a felismerésben segíthet.
Meg kellene tanítani a gépeket tanítók tanítóit, hogy a gép felismerhet viselkedési mintákat. Erre viszont kevés egy félórás konferencia-előadás.
Ma már mindenki használja ezt a szót. Jó fogalom és vigyázni kell rá, hiszen ha mindenhova beillesztik, akkor gyorsan kiürülhet.
A pótolhatókat, csak egy túlszabályozott munkára érdemes „alkalmazni”. A pótolhatatlanoktól elvárható, az is, hogy csak úgy parancs nélkül, beszélgessenek egymással. „A jó vezetők úgy hoznak létre mozgalmakat, hogy képessé teszik a törzseket a kommunikációra” (Seth Godin) Az ilyen brand menedzselhetetlen – lehetetlen, hogy egy aktivista vagy folyamat-technológus leírja. Holnap megpróbálom lenyomni a közönség torkán: a pótolhatóknak lehetetlen „brand”-et csinálni. A pótolhatók, majd csinálnak maguknak, azzal, hogy bárhol bármikor bárkit pótolhatnak.
„Nevetve tölcsért csinálok a kezemből,/S kiáltok vidáman,/Bácsi ravasz ez a módi,”- énekelte Zalatnay. Nos, „ha kimegyek az ócska piacra”, és látom a régi kellékeket, és hallom a régi nótákat, akkor oda-oda mondogatom a kölyköknek: „Nem akarok hinni a fülemnek,/Ismerős egy kicsit már..”
Saját útjukon járó tanítványainak mostanában gyakran mondogatom, hogy átvertem őket, hiszen az ő karrierükhöz más kell, mint az enyémhez kellett. Nehogy arra tanítják tanítványaikat, hogy ők ma miként csinálják, hiszen a mai divat sem lesz örökös.
Talán eljön az idő, amikor majd nem csak ócskapiacra járhatunk.
Az utcasarkon megállított egy ember, és bemutatkozott. Annyit értetettem belőle, hogy újságíró.
- Mi lesz a holnapi meccs eredménye?
Gondolkodtam, hogy mit mondjak neki, melyik irányba billentsem ki a statisztikai átlagot. Erre türelmetlenül még egy kérdést nekem szegezett:
- Nem foglalkozik focival?
- Nem. – válaszoltam.
- Akkor nem riportalany.
Úgy maradtam az utcasarkon. Most sem tudok rájönni, hogy mit jelent foglalkozni a focival. Innen üzenem neki, hogy 4:1 lesz az eredmény.
