„Navigare necesse est!” Én is új vizekre merészkedtem. Behajóztam egy konferenciára, ahol többen hangoztatták a szenvedélyes innovátor szerepét. Mi lesz ötletéből? Talán csibe, talán tükörtojás, de lehet, hogy záptojás.
Az egyik előadó odaragasztott a székhez, amikor a befektetőkről mesélt. Veszélyes, ha a szenvedélyes innovátort a seed („mezítlábas”) fázis környékén kevésre értékelik, hiszen akkor majd a „nagy exit”-nél is keveset fog érni. Nem így hangzott el, de én így értettem. Egy másik előadó összehasonlította az európai és az amerikai értékeket. Mialatt nálunk - társadalmi nyomásra - a nagy autók vásárlása („lásd, hogy jól megy nekem”), és a kudarc elkerülése („nehogy már hülyének nézzetek”) az elsődleges, addig túl az óceánon befektetők rohangálnak a szenvedélyes ötletgazdákhoz.
„Azt hinni, hogy elvonulhatunk a szenvedély elől, éppen olyan őrület, mintha komolyan hinné valaki, hogy homokból házat és menedéket építhet a sivatag közepén a számum ellen. A szenvedély éppen úgy értelme életünknek, mint az értelem, a mértéktartás és a megfontolt védekezés. Csak az lehet teljes és a természet rendjéhez okos engedelmességgel simuló ember, aki természetének megfelelő mértékkel és őszinteséggel tudja átadni magát teste és jelleme szenvedélyeinek. … Ne tagadd a becsvágyat, de jelöld ki határait. Ne tagadd az érzékeket, de úgy járj és kelj érzékeid lázadása közepette, mint a kapitány a viharba jutott hajó lázongó matrózai között: szigorral, megértéssel, kérlelhetetlenül és hősiesen. Mást nem tehetsz. Ez a legtöbb, amit ember tehet.” (Márai Sándor)
