Nem mondhatnám, hogy naponta, de nagyon gyakran kérdezik meg tőlem: Van valami innováció, amibe érdemes befektetni? Innováció van, de hogy érdemes-e befektetni azt nem tudom – szoktam válaszolni. Akkor csinálj rá egy üzleti modellt. Csak itt, csendben, hogy senki se hallja, merem bevallani, hogy nem tudom megcsinálni. A hetvenes évek végén szemtanúja voltam rengeteg IT innovációnak, de sose hallottam, hogy üzleti modellt készített valamelyik szenvedélyes programozó haverom. Sokaknak nem jött össze a nóvum, de tudok néhány „világszámról”.
Mostanában másról sem hallok, mint az üzleti modellekről, miközben nem látom a világszámokat. Több mint öt millió találat a világhálón a „Business model” fogalomra! Van annak már tíz éve, amikor Mérő Laci megírta a Narancsban amerikai partnerének az ”at least we tried” kijelentést. Valahogy így vagyok én is az üzleti modellekkel, de soha sem tudtam ilyen jól megfogalmazni. A tervnek és a „profiton osztozkodási modellnek” a lényege, hogy bennük van a kockázat. Ebben a műfajban nincs tuti. Ott nem alakulhat ki egy kreatív miliő, ahol lóg a fejed fölött a kard. A kreatív ember nem félhet, mint ahogy a srácok sem féltek a hetvenes években. „Mivel nem lehet előre meghatározni, hogy a fogyasztó milyen élményre vágyik, az élményt nyújtó környezetnek aktívan be kell vonni a fogyasztót.” – írja Prahalad. Ha kreatív közreműködőnek érzi magát a (v)evő, akkor csökken az elutasítás esélye. Az alkudozás kínjait sokan elkerülik, nem szeretik, ha a (v)evők beavatkoznak az ötletek kidolgozásába. Vannak innovátorok, akik könnyen feladják. Ez azt sejteti, hogy nincsenek meggyőződve arról, hogy megoldásaik elfogadtathatók. Ennek ellentéte a nyomulós mit tudom én kicsoda, aki a még fel sem tett kérdésekre is prezentációt készít, és lerohanja (v)evőt.
Nem tyúk-tojás rejtély, hanem egyszerűen az innovátor és a (v)evő egymásnak felelgetnek, és állandósul a folyamatos megújulás. Ezzel csökken a kockázat, de közben nem az üzleti terv lebeg előttük.
