Úgy tanítottak, hogy ha beülsz egy étterembe, akkor az ét- és itallapnak csak a bal odalát nézd, és ne jobbat (ahol számok vannak). Az ajtóból betekintve nagyjából sejtheted, hogy vajon bírja-e a zsebed azt, ami a jobb oldalon van. Nos, sejtés ide-vagy oda, beültem egy nemzetközi vonat luxuséttermébe. Már régóta nem vagyok úriember (?!), és megnéztem a jobb oldalt. Hihetetlen! Olcsóbb volt, mint bármely hasonló színvonalú étterem abban a három fővárosban, melyekben a napokban csatangoltam. Nem árulom el a vasúttársaság üzleti titkait a bevételről, amit a pincértől megtudtam.
Nincs szebb dolog, mint utazni. Van egy szállóigévé vált mondás Senecától, pontosan nem tudom idézni, de valahogy így szól: Ne azt kérdezd az embertől, hogy milyen okos, hanem azt, hogy mennyit utazott. Útközben megéhezik az ember, esetleg szomjas is lehet, de ez sokféleképpen megoldható. Az viszont, hogy egy szép pohárba töltött bor társaságában utazó emberekkel beszélgess, csak egyféleképen oldható meg. Beülsz a vagon-étterembe, és egy pohár bor mellett elbeszélgetsz valakivel. Jó volt a pincérrel beszélgetni. Más nem volt az étteremben. Ha lennének emberek, talán kialakulhatna egy kreatív miliő is.
