„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony. A szegény asszonynak volt két fiacskája. Igen szerette az asszony, dédelgette őket, egyiket jobban, mint a másikat. Mire már oda nevelkedtek volna, hogy legénysorba számítódtak, azt mondja a nagyobbiknak a szegény asszony: - Hallod-e, édes fiam! Elmehetnél világot próbálni, hiszen benne vagy már az időben. Hátha valami szerencsével jársz. - Nem bánom, édesanyám. Süssön kend hamuban pogácsát, aztán elindulok. ….. Így aztán csaptak nagy kettős lakodalmat, de olyat, hogy a szegény asszony még most is a királyi palotában táncol, ha azóta el nem fáradt. A fiatalok meg még most is boldogan élnek, ha meg nem haltak. Ennyi volt, mese volt.”
A mese lényege, hogy átélhetjük a katarzist: Akár velünk is megtörténhet. Minden elképzelhető a vándorlegényről. Egy dolgot furcsállok: A vándorlegény csak egyszer vándorolt?
Talán ennek a történetnek is van katarzisa?
