Talán igen, talán nem

Levendulás hal

A nyár és a foci EB meghozta a kertipartik elszaporodását is. A minap az egyik a következő történettel indult: 

– Múltkor halat sütöttem rostélyon, és egy kicsit újítani akartam. Arra gondoltam, hogy teszek bele egy kis rozmaringot. Kíváncsian figyeltem a vendégek reakcióját, akik nem győztek csodálkozni azon, hogy lehet levendulát tenni a halba. 

– Levendulát? Hát nem rozmaringot mondtál?

– Dehogynem! Csak amikor kimentem a kertbe, akkor a levendulából szedtem. Annak is lila a virága. 

– Kidobtátok? 

– Dehogy, kurva drága hal volt, és látod, a vacsoracsatában is eladható minden kaja. Csak azt kell mondani, hogy ez így eredeti. 

Minden csapból a levendulapárna, levendulafürdő és ezernyi levendulás újítás folyik.

Kicsit körüljártuk „az interneten található szemét” témáját. Elmeséltem, hogy a délelőtti előadásomon is erről prédikáltam. Jó hangulatban iszogattunk, az olaszok is jól játszottak. A szünetben megkérdeztem a házigazdát, hogy ült-e már levendula fürdőben. „Persze, és úgy megnyugtatta a …, hogy nem győztem utána a Viagrát szedni.” – vágta rá hirtelen.

Néhány napja egy interjúm során a „Virslis müzli vörösborral” jutott eszembe. Sokféle extremisztán van. Csak később tudjuk meg, hogy szemét-e vagy nem egy recept az interneten. 

Sehol sem szokás odaírni a kitalációk érvényességi tartományát. Se a buheráló lilavirág-gyártó, se a Nobel-díjas gazdaságimodell-gyártó nem mondhatja meg, meddig működik a csodás kitalációja.

Szabadkán meséltem

50 embernek meséltem a coachingról. Úgy döntöttem, hogy a szakmát a szabadúszó világával kezdem. Megmutattam a 80-évvel ezelőtti szabadúszók helyét.

Utána elmeséltem a Profi coach könyvemből a következő részletet: „Szülővárosomban nem sokan tudják az „ismerem még szilvafa korából” mondás történetét. Ott, a nagy mondás helyi változatát – „ettünk mi vele kocsonyát a vasútállomáson” – mondást ismerik néhányan. Hányan ismerhetik? Néhány tucatnyian. A történet arról szól, hogy a 70-es évek elején éjfél után csak a resti volt nyitva a vasútállomáson. Ott volt minden, ami éjfél után kellett az eladhatatlan íróknak, a kimustrált sportolóknak, a hakniból hazatérő színészeknek és az elégedetlen egyetemistáknak. Olcsó pia, olajos hal, lágy tojás és az ujjnyi zsír alatt felismerhetetlen kocsonya. Furcsa, de csak két közös volt bennük. Ugyanott, a szülővárosomban, és mielőtt hazamentek, még volt valami mondanivalójuk. Akkor, ott, ez volt a divat. Húsz évvel később abból a társaságból megkérdezte valaki, hogy mit csináljon. „Ahogy ismerlek, te csak újságcikket tudsz írni.”, válaszoltam, hiszen ismertem, sokszor láttam a restiben, és ha csak alkalmam volt, elolvastam cikkeit is. Gyorsan lebeszéltem, hogy könyvkiadó céget alapítson. Egyszerűen magyaráztam: „Nem azt tudod csinálni, amit szerettél volna, de nem engedték, hanem azt, amit tudsz.” Ez nem a: „Maradj a kaptafánál!” Isten ments, hogy ezt javasoljam! Vigyázz, az új helyed nem attól lesz tűrhető, hogy nem a régi, hanem attól, hogy könnyedén csinálod, mert tehetséges vagy.”

A Tv és a Rádió interjúban röviden annyit mondtam: Talán sikerül kiszűrni a szemetet az internet tarka kínálatából! 

spontán is

Spontán=céltalanul?

Kiáltvány

A következő kiáltványra bukkantam: "Nyomatékosan kérek mindenkit, oktatót és diákot, hogy tartózkodjon attól, hogy a vonaton, buszon, egyéb nyilvános helyeken hangos szóval, mások számára is jól hallhatóan "értékelje" tanszékünk munkatársait..." 

Sokakat megkérdeztem, ki volt a kedvenc tanáruk. Majdnem senki sem nevezett meg valakit az egyetemről. Java részük a középiskolai irodalom vagy matek tanárát emlegette.

Nekem volt három kedvenc tanárom az egyetemről. Van három kedvenc kollegám és három (ma már prof) tanítványom is. De jó, hogy nem, arról a tanszékről voltak amely kiadta a kiáltványt. Dícsérhetem őket továbra is vonaton, buszon, egyéb nyilvános helyeken hangos szóval, mások számára is jól hallhatóan.

Menet közben tanul a tudás

A teljesen különböző témájú két közelgő konferencián a lényeges kérdés: pótolható-e a kompetens ember.

Az első konferencián a „In-Cloud Knowledge platform for CU - Neverending Beta Tools for Knowing” című előadásomon a következő tudásgyarapodási utakat mutogatom:

Talán elég lenne annyit mondani, hogy a jólstrukturált projektekhez szükséges ember pótolható, a kaotikus stratégiai gondolkodáshoz szükséges ember pótolhatatlan, de akkor sótlan lennék. A konferenciák azért vannak, hogy ellentmondhassunk akár a főáramnak is. 

Ma a „kompetencia” a „szent tehén”, és csak az eretnek piszkálhatja meg. Van a kompetenciának egy definíciója: tudásinterpretáló képesség. Ebből a definícióból semmit sem lehet elvenni. Majd kiderül a konferenciákon, hogy lehet-e valamit hozzáadni – persze úgy, hogy definíció maradjon.

A másik konferencián azt sem úszhatom meg, hogy megpiszkáljam a „kompetencia” közösségi elfogadottságát. Talán őszre már tapasztaltabb leszek, miután meglátom, hogy az előző közönsége mit fogad be.

Maradok hű önmagamhoz, és vállalom a fenegyerek szerepét.

Inkább váltsunk témát!

Belgrádban, az 1975-ös férfi kosárlabda Európa bajnokság ideje alatt, Kassai Ervin és Artenik Arabadjian előadást tartottak a bíráskodásról. A szürke szerelés és az ezt szimbolizáló észrevétlenség szószólói voltak. Akkortájt kezdett divatba jönni egy új bíró-image, aminek szószólója David Turner volt. Ő azt vallotta, hogy egy pörgős játékban a bírónak is fel kell vennie a feltűnő szerepet. Turner névjegykártyáján láttam először, hogy valaki a saját fényképét biggyeszti a bal felső sarokba. Pózoltak is a következő generációk, főleg a kameráknak. A „tévémeccseken” a celeb bírók figyelme a mesterségről elterelődött az image építésre. 

Nagyon messze voltam a hetvenes években a „nagyoktól”, így nekem „taknyosnak” óriási tanulási élmény volt fújni egy-egy meccset a világhírű Obrad Belošević és Dragaš Jaksić bírókkal. Egyetlen celebbel fújtam, és nem volt kedvem tőle tanulni.  

 „…a világ egy elefánton áll, az elefánt pedig egy teknősbékán; s amikor megkérdezik a hindut: És min áll a teknősbéka?, azt feleli: Inkább váltsunk témát. Az Első Ok érve sem ér többet. Nincs rá ok, hogy a világ ne jöhetett volna létre ok nélkül; másfelől arra sincsen ok, hogy miért ne létezhetne öröktől fogva. Nincs rá ok, hogy feltételezzük, hogy a világnak egyáltalán volt kezdete. Az az elképzelés, hogy minden dolognak kezdete kell legyen, valójában képzelőerőnk szegénységéről tanúskodik.” (Bertrand Russell) Okokkal sosem foglalkozom, és ebben a bejegyzésemben senki se keressen ok-okozat kapcsolatot a szakmai tévedések és a celebek között. Inkább váltsunk témát!

Vagylagos

Hétfő este a kocsmában az asztalra került az „alternatív energiaforrás” szófordulat. Beszélgetni majdhogy lehetetlen volt róla, habár ideális „sörkorcsolya” téma. Mást értettünk az „alternatíva” alatt, így elbeszéltünk egymás mellett. Már sokszor megtapasztaltam, hogy vannak fogalmak, melyek életük során kibújnak az egyetlen definíciójukból, és vannak olyanok is, melyek kiürülnek.

Az „alternatíva” definíciója sosem derült ki világosan. Nem tudjuk, hogy mit is értünk „az egyik a kettő közül” vagy „a két lehetőséget megengedő” alatt. Ha visszatekintek a döntéstan kezdetleges lépéseire, akkor azt látom, hogy az összes megoldás mindegyikét alternatívának nevezték az ötvenes évek operációkutatói. Akárhogy is rugaszkodunk neki az alternatívának, a kontextus megértésénél lukadunk ki. Rossz vitapartner vagyok, ha az alternatíva a „zöld szélkakas” és az atomerőmű. Nem mindegy, hogy az atomerőmű árnyékában, vagy helyette kukorékol valaki. A 80-as években a „hiphop”, a 90- esekben a „drum&bass” volt az alter, és 2000 óta a zenében nem jelent meg számottevő alternatíva. Úgy tudom, hogy az „avítt” zenék nem szűntek meg. Éldegélnek egymás mellett.

Átmentem az asztal másik végére, ahol kibuggyant egy kérdés. Lesz-e alternatívája a 2007-ben indított iskolámnak?  A vagylagosság nem arra terelődött, hogy igen vagy nem, de arra sem, hogy X vagy Y lesz az impresszárió, hanem arra hogy „szamár” vagy „öszvér”. Lefordítom: a 2007-es iskolám elképzelése (szamár) egy fejből pattant ki. A következő iskola elképzelése akár alku is lehet (öszvér). A szamár se nem jobb se nem rosszabb az öszvérnél, hanem más. Miben lehetne alter az öszvér? Talán az arányokban. A mára már avítt szamár elképzelésemben 70% az üzleti döntésről, és 30% a döntéshozó lelkéről szólt. Megjósolhatatlan, hogy milyen arányt hozhat egy öszvér elképzelés.

Arról, hogy ki kivel fog alkudozni, nem tudtunk beszélni, hiszen a pincér kidobott bennünket a kocsmából.

logika

Büdös-e a fekete hattyú?

A múlt hétvégén. egy kerti vacsorán a vendég szerepét élveztem. Három generáció jött össze, és ez mindig hoz valami összetűzést. 

 – Kár hogy ilyen büdös a szomszéd versenylova. – jópofáskodtam.

– Te hülye! – vágta rá a házigazda. – Nem a ló a büdös, hanem a másik szomszéd csirkéje. 

Ilyen könnyű hülyének lenni. Éreztem a bűzt, láttam a lovat, és összefüggést kerestem közöttük. Nagyon nehéz megszabadulni az induktivistáktól. Talán nem is elég ehhez a Fekete Hattyút olvasni? Hajlamosak vagyunk arra, hogy „összetévesszük a térképet a tájjal, hogy a letisztult és jól meghatározott formákra koncentráljunk inkább… Amikor a határozott elképzelések befészkelik magukat a fejünkbe, előnyben kezdjük részesíteni őket a kevésbé tetszetős, kissé zavaros és valamelyest nehezebben kezelhető ideákkal szemben.” (Taleb 2012:26) 

Olyan könnyű a tájékozódás abban a világban, ahol minden állat büdös. Tehát ha a hattyú állat, akkor az is büdös. Teljesen mindegy, hogy fekete vagy rózsaszínű. „Ez egy platóni sáv, az a kényes határ ahol a platóni elvek összetalálkoznak, a zavaros valósággal, ahol veszélyesen tág a rés aközött, amit tudunk, és amit tudni vélünk. És itt keletkeznek a Fekete Hattyúk. (Taleb 2012:27) Remélem a G-generációnak már nem lesz szüksége felejteni azokat a hülyeségeket, amit belénk véstek. Ez csak egy forgatókönyv. Tán csak nem fogok indukcióból deduktív prognózist csinálni? 

Középiskolába jár a G-generáció

Bejön a tanár, egyik kezében kóla, a másikban energiaital. Bekapcsolja a notebook-ot, és a tollba mondja a megtanulni valót.

„Hűha!” – lepődök meg. Nem lenne egyszerűbb, ha a diákok a "felhőből" leszednék a szöveget? De akkor hogy múlna el a negyvenöt perc? Talán úgy, ahogy a diákoknak tetszene. Meg is kérdeztem a történetet mesélő tizenéves kislányt, hogy melyik óra tetszik neki. – Hát az, amikor kimegyünk az utcára, és nézzük az emberek mozgását. Utána leülünk egy parkban, és megbeszéljük, melyikük volt a paraszt, melyikük a politikus és melyikük az üzletember.

Nem vagyok hajlamos az iskolát vevőre szabottan elképzelni, de mégis talán az lenne a kevésbé rossz.