Talán igen, talán nem

Angolszász világ

A nyolcvanas évek elején naponta kétszer láttam a Resti előtt elviharzani. Összecsukható biciklijén kitekert a reptérre vitorlás modelleket eregetni. Ilyesmire vagy egy őrült, vagy egy megszállott képes, aki szívvel-lélekkel szereti azt, amit csinál. Ez a kölyök az utóbbi volt. Néhány évvel később, amikor egy dolgozata a Rubik kocka megoldása volt Commodore 64-en, fizika tanára szkeptikusan megjegyezte, hogy picit magasra helyezte a lécet.

Most a Restiben találkoztunk, mikor idelátogatott. Dicsekedett, hogy kisfia is imádja a repülést, bár a Newark-ról 20 órával ezelőtt indult „faternak” ez már nem akkora élmény. Dőlt belőle a szöveg, amikor faggatni kezdtem az indiai programozók tarolásáról. Itt egy kis ízelítő: „A magyar IT-s mérnök van olyan jó, mint az indiai. Egy nagy különbség van, és ez a nyelv. Az indiai szakembereknek ebben óriási előnyük van, hiszen egy angolszász világból érkeznek egy angolszász dominanciájú IT világba. Mi hátrányból indulunk, de az elmúlt tizenöt évben úgy láttam, hogy egy jó magyar mérnök, ebben az angolszász világban, ezt a hátrányt ledolgozhatja.”  Értem az üzenetet, miszerint nem is a szókincsen és a grammatikán, hanem azon van a hangsúly, hogy a fogalmakat anyanyelvünk által interpretáljuk. Halványan emlékszem rá, hogy valaki már mondta: annál több színt ismerünk fel, minél pontosabban tudjuk megnevezni azokat. 1992-ben Andorka Rudolffal arról beszélgettem, hogy lehet-e két nyelven jól előadni. Arra jutottunk, hogy szürkén talán, de színesen nem. Majdnem húsz év bosnyákkal ízesített horvát, és ugyanannyi magyar nyelvű előadásaim után, sejtem miről beszélt az indiaiakkal versenyző IT mérnök.

Tovább faggatóztam a Restiben: Te több mint tíz év alatt ledolgoztad, ami ledolgozható, és most mi van? „Senior SAP Consultant vagyok. Ez kicsit olyan, mint a csillagász, aki rádöbben, milyen picik vagyunk a rengetegben. Nincs olyan ember, aki mindent tud az SAP-ról. Aki azt mondja, az hazudik, és mehet hajnövesztő szert árulni.” Senki sem lehet olyan „okos”, hogy teljesen megértse a komplexitást. A komplex dolgok szétszedhetetlenek, és így a részek megértéséből lehetetlen összerakni a tudást az egészről. Lehet viszont bölcs, mint a vitorlásmodellezőből lett SAP tanácsadó. „A bölcsesség lényege az, hogy tudjad, hogy senki sem tudhat mindent.”- írja Weick.

A versenyben talán a kisrepülő átláthatatlan komplexitása, és annak tudatosulása, hogy a nyelv nem csak szókincs és grammatika segítette. Lehet, hogy így van, de lehet, hogy nem. „Van per, osztozás, Vádaskodás - de csak nem tudni, melyik az igazi.” - írja Lessing. A varázsgyűrűre azok ácsingóznak, akik nem hisznek magukban.

 

Kell-e az e-tananyag?

2002-ben a Restiben ülve bámultam a száguldó multimédia vonatot. Akkor addig jutottam, hogy egy e-tananyag készítésénél átmenthetetlenek a meglévő szekvenciálisan előállított cuccok (mindegy, hogy szöveg vagy ppt-bemutató). Egyszerűen le kell ülni, és el kell kezdeni gondolkodni azon, mit tudunk a multimédiával kezdeni.

Nemsokára már hozta is a postásom az olvasni érdemes könyvet. Azóta sok minden történt. Richard E. Mayer és Ruth Colvin Clark újabb könyveket írtak. Az adatbázisfejlesztők keretrendszereket kínálnak, például a Moodle-t vagy az Ilias-t, a kognitív kutatók tartalomtérképeket fejlesztenek, lásd a Cmap-et vagy a Webbrain-t, és megjelentek új eszközök is, mint a Kindle vagy az IWB. A rohanó vonat tovább gyártja, amit gyárthat. Ahogy Roszak írta nagyon régen: „zseniális megoldás, amik keresik a problémákat”. Hol is van a probléma? Ha átmentjük a megírt dolgokat, akkor az beletehető a Moodle-ba, de minek, hiszen egy 100 dolláros Kindle-n is olvasható.

Innen a Restiből most is úgy látom, hogy a két-háromszázezer karakterből álló meglévő írott tananyagokat lehetetlen „megkurtítani” és „megmozgatni”. Kénytelenek vagyunk e-tananyagban gondolkodni. Nem nagy ördöngösség, de mégis elölről kell kezdeni a tananyaggyártást. Megéri-e? Nem tudom! Teljesen mindegy miként mérjük az „e-sok(minden)” hatékonyságát, hiszen soha sem tudhatjuk meg hogy mekkora az, amiről nem tudjuk, hogy mi az. Túl vagyok néhány kissé kiábrándító e-tananyag írásra felkészítő kurzus megtartásán, de ennek ellenére én továbbra is hiszek abban, hogy érdemes időt, pénzt és persze rengeteg munkát fektetni egy e-tananyag elkészítésébe. Persze csak akkor, ha megszabadulunk a meglévő jegyzeteinktől, és eszünkbe sem jut azon örvendezni, hogy a multimédia használatával majd nem lesz „tintás az ujjunk és krétás a kezünk”, és azon sem kell spekulálnunk, hogy miként mérjük a ROI-t.

Olyan „hagyománytalanítás-szagú” a helyzet – amiről soha sem tudni, hogy megéri-e. Jut eszembe Mrožek Tangója: „Mikor halt meg a nagypapa? Tíz évvel ezelőtt. És azóta senkinek sem jutott eszébe, hogy eltakarítsa a ravatalt. Ez egyszerűen felfoghatatlan! Még jó, hogy a nagypapát eltakarították. Huszonöt évvel ezelőtt születtem, és a gyerekkocsim máig is itt áll. Miért nincs a padláson? Anyám mennyasszonyi ruhája. Miért nincs a szekrényben?”

 

Védekez(z)ünk a vevő ellen?

1992-ben, ha valaki betört volna a Resti nyitott ajtaján, akkor ellophatott volna tőlem fél doboz cigarettát, egy Mintzberg cikket, a 91-es habilitációm szövegét és néhány rajzocskát a stratégiai döntések logikai szabályairól...

...93-ban a Resti nyitott ajtaján betörő a cigin és vázlataimon kívül ellophatott volna egy Popper könyvet is. 94-ben a cigin és a vázlataimon kívül ellophatott volna egy Polányi könyvet. Nem loptak, hiszen senki sem gondolta, hogy egyszer majd a „tudásmenedzsment” szóösszetételben jó lenne tudni a két szó értelmét. Arra sem gondoltak, hogy egyszer majd izgalmas lesz a tudásmegosztás szabaddá tétele, vagyis annak eltávolodása az adatbázis-tervező észjárásától. 2011. január 20-án meghekkeltek, ami néhány bosszantó aprósággal és némi költséggel járt együtt, magyarán az új dolgaink ezután nem kötődhettek nevünkhöz, vagyis a neten megtalálhatatlan volt innovációnk béta verziója. Másnap eszembe jutott Mrožek Tangója: „Edek maga a szükségszerűség... Az őszinte igazság, amit oly sokáig hasztalanul kerestünk másutt, mert másmilyennek képzeltük. Hiába, Edek a tény. Nem lehet gyűlölni azt, ami szükségszerű. Meg kell szeretni.” Nos, most jutottam el mondanivalómhoz, a védekezéshez.

Egyik haverom elearning-et gyárt. Az egyetlen nagyobb gondja a formátum, hiszen a vállalatok majdnem semmit nem engednek be a gépeikre. Persze ki se engednek semmit. A Virgin America Airlines 2008-ban elbocsájtott 13 embert, akik feltették a Facebook-ra, hogy a Virgin repülőin csótányokat találtak, írja Philip Kotler. Nem sokkal később a British Airways is hasonló helyzetben találta magát, amikor emberei a Facebook-on arról írtak, hogy az utasok büdösek a repülőn. Az alapelvek (a „Company Policy”-k) a munkaidőn kívül is elvárják a standardizált szabályok alapján való viselkedést. A „Company”-k nem tudnak mit kezdeni a hálózatokon alakuló törzsekkel, sőt ma már az „okos telefonok” is gondot okoznak az „alapelveiknek”.

Vannak olyan vállalatok, melyek keresik azokat az embereket, akik a „nagyköveteik” lehetnének a hálón. Ez egyáltalán nem érvényes minden vállalatra, hiszen vannak olyanok is, amelyek keményen szabályozzák a hálózat használatát. Ennek példája az IBM blogokra, wikikre, hálózati közösségépítésre vonatkozó szabályzata. Van néhány főbb elv, melyek követése valóban elvárt. Ha egy vállalat eléri, hogy mindenki, beleértve az újító hajlamú embereket is, teljesen alkalmazkodik a standardizált szabályokhoz, azaz a vállalat a domináns törzsévé válik, akkor elveszik az innovációk bedobásának szabadsága. Kihasználhatatlanná válik az óriási lehetőség, hogy egy blogon csámcsogva a jövő fogyasztója felkészüljön arra, amiről ma még nem tudja, hogy kell-e neki.

 

A mozdonyvezető nem rohan a száguldó vonat után, ha-nem ő vezeti

1977. augusztus 1-jén egy restiben sörözgetve a sebesvonat utasait figyeltem. Mára már TGV lett a sebesvonatból, és meg sem áll azon az állomáson. Sőt nem is jár arra. Csodálkozva néztem azokat, akik néha fel-felugráltak a sebesvonatra, és még ma is azzal próbálkoznak. Észre sem veszik a máshol száguldó vonatok mozdonyvezetőit.

Csinálgatom tudásbázisú rendzserünket, de óvatosabb vagyok annál, mintsem felkapaszkodjak bármelyik vonatra, de kíváncsian figyelem, hogy milyen utakat járnak be kedvenc IT guruim. 2009-ben a befolyásos üzleti gondolkodók listáján Steve Jobs a negyedik, Bill Gates a hetedik és Eric Schmidt a huszonegyedik volt.

2001. késő tavaszi estéjén egy másik restiben bámészkodtam, amikor felhívott egy orvos barátom.  – Holnap a lányom érettségizik és öt kérdésre nem tudja a választ. Négyre tudtam a választ, de az ötödikért felhívtam egy adatbázis-tanár ismerősömet. Ő tudta! Most azzal a kérdéssel bíbelődnék egy kicsit, amin kiakadtam: Mi az „L“ betű ASCII CODE-ja? Tényleg úgy látták a tananyagtervezők, hogy ezzel a tudással fel lehet kapaszkodni az IT száguldó vonatára? Tudnék még cudarabb próbálkozásokat is említeni, de minek, aki érti, érti. Egy érettségire készülő diáktól nem azt várnám el, hogy tudja, hanem azt, hogy tudjon keresgélni. Lehet, hogy ezt találja meg, de az is lehet, hogy azt. Ne félj, akinek kell, majd megtalálja az „L“ betű ASCII CODE-ját is. „Maga szilárd erkölcsi jellemvonásokkal rendelkező intelligens ember, aki nagyon bátor álláspontot foglalt el. Én magam is intelligens ember vagyok, aki egyáltalán nem rendelkezem szilárd erkölcsi jellemvonásokkal, így hát ideális helyzetben vagyok ahhoz, hogy kellőképp méltányoljam a magáét.” – írja J. Heller világhírű regényében.

Az üzleti iskolákban már csak az említett mozdonyvezetők YouTube-beszédeit, esetleg más befolyásos üzleti gondolkodók friss írásainak keresését serkenteném. Itt sem tenném kötelezővé az egyetlen helyes válaszok bemagolását, sőt a felkapaszkodó potyautasok véleményét a három mozdonyvezetőről, és a többi befolyásos üzleti gondolkodóról sem. Nem vagyok a „turkáló“, azaz a sokadkézből vásárlás híve. Ma már egy vállalati stratégának nem kell többet tudnia az IT-ről, mint amennyit a három mozdonyvezető sztorizik.  Ne félj, ha egy igazgatónövendék csak úgy ül, szivarozik, egy VSOP-t iszogat, és közben filmet néz! Visszatekerheti, káromkodhat anyanyelvén, akár el is aludhat közben. Nézi a befolyásos mozdonyvezetőket és tanul, vagy nem. Furcsa ugye? Ennél csak az furcsább, amikor az üzleti iskolában újratanulják, hogy mi az „L“ betű ASCII CODE-ja.

 

Csehov száztíz évvel ezelőtt

Tavaly ősszel megnéztük A három nővér-t. „Hogy megértsük a szöveg alatti rétegek híres csehovi szüneteit, csak abban bízhatunk, hogy a kapcsolatokból fakadó rejtett feszültségek vezetnek majd minket. A szereplők legtitkosabb életébe kell behatolni. Itt találhatjuk meg mindegyikük saját személyes kérdéseit, illúzióit, hazugságait, féltékenységét, szenvedélyét, bűnösségét, kétségbeesését. Ezeken túl mindegyik szereplő azt keresi, hogy fedezheti fel magának azoknak a kérdéseknek valódi és mély értelmét, hogy ki vagyok én, és miért vagyok itt?”- írja Andrei Şerban a darab rendezője.

Tegnap Balatongyörökről visszautazva elhatároztam, hogy hamarosan ismét megnézzük, nem tudom hányadszor. És otthon belelapoztam a drámába.

„Kétszáz, háromszáz, talán ezer év múlva – nem az időpont a fontos – új, boldog élet támad. Mi természetesen, nem fogunk részt venni ebben az életben, de érte élünk, érte dolgozunk, igen, érte szenvedünk…"

„Ó, hol van az én múltam, mikor még fiatal voltam, vidám és tehetséges? Mikor nemesen gondolkoztam és álmodoztam, a jelent, a jövendőt a remény világította meg. Miért van az, hogy alig kezdünk el élni, máris unalmasak, szürkék, érdektelenek, lusták, közömbösek, haszontalanok, szerencsétlenek leszünk?”

„A jelen undorító, de azért, hogyha a jövőre gondolok, akkor minden megszépül! Olyan könnyű lesz, olyan tágas; és a távolban fény lángol fel, látom a szabadságot, látom, ahogy én és gyermekeim megszabadulunk az ürességtől, a kvasztól, a libától és káposztától, az ebéd utáni alvástól, az aljas naplopástól..."

 

A szalonnás-tojásrántottában a csirke érintett, de a disznó teljesen elkötelezett

A napokban Szegeden „High-tech export és ápolónő import” c. előadásom után egy kórházigazgatóval vacsoráztunk. Egyetlen dilemmát jártunk körbe. Modellt vagy modellcsinálót kell-e előbb fabrikálni? D. Pink nyomán feltételezzük, hogy konceptuális korban élünk, így abban maradtunk, hogy a modellcsináló fabrikálásához is kell modell.

Volt egy fontos, majdnem hogy lényeges kitérőnk, de nem mellékvágányunk. Megkérdeztem, hogy lehetnek-e modellek a kórházról szóló szappanoperák. A szakértő kapásból rávágta, hogy ugyan a szaknyelvben nem hibáznak, de az orvosok észjárását tévesen mutatják be. Az orvos, legalábbis a jobbikfajta, nem analitikus gondolkodású.

Beszélgetésünk végére egyértelművé vált, hogy olyan modellt kellene összeeszkábálni, amelynek a hangulatteremtés a lényege. Egy olyan hangulat, ahol az orvosok és az ápolók eldönthetik, hogy jól csinálják dolgokat vagy jó dolgot csináljanak. Az orvos a kórházban dolgozzon, de ne a kórházért dolgozzon. Mintzberg azt mondja, hogy a szalonnás-tojásrántottában a csirke érintett, de a disznó teljesen elkötelezett. A profi orvostól, profi tanártól, profi színésztől és profi sportolótól ne várjunk elkötelezettséget a munkahely iránt. Ők egyszerűen csak ott dolgoznak, és valamennyire lojálisak a munkahelyhez is, ha a szakmai profizmus az megengedi.

 

Lloris

A Bajnokok ligájának nyolcaddöntőjében minden meccs jobb, mint az NB III-ban. Lehet, hogy az MB III meccs kedvesebb, ha éppen ott játszik a sógor fia, aki múltkor bemutatott egy jó passzt, de akkor sem ajánljuk senkinek sem, hogy nézze meg a következő hétvégén. Inkább nézzék Llorist a Lyon kapusát, aki három gólt kapott, mint kovács III.-at, aki múlt héten egyet sem kapott.

 

Nincs borravaló

A szállodában asztaltársam egy kamionsofőr. 15 éve Amerikában dolgozik. Leugrunk vele a faluba egy kávéra. Süt a nap, olvad a hó, a mellettünk lévő asztalnál Schwarzwald tortát rendelnek. Nekem azt nem szabad, hiszen nem csak dolgozni, hanem erőnléti felkészülésre is jöttem. A kamionsofőr sorolja az adatokat. Számolgatja, hogy megvenni vagy bérelni érdemesebb-e a százezer dolláros kamiont. Megéri-e egy útról, amiért odafelé 3000 dollárt kap, visszajönni 1600 dollárért. Még sok más, számára fontos dologról beszél. Kérdezem tőle, hogy San Antonioban tényleg olyan kibírhatatlan-e a meleg augusztusban. Bólogat, én meg végleg eldöntöm, hogy az idén kihagyom, majd Viktor elmeséli mi újság a nagyoknál. És akkor, persze akaratlanul, belenyúl a nyílt sebembe. Meséli, hogy egy olyan cégnek dolgozik, amelyik megszervezi a fuvarjait és megcsinálja a könyvelését. Ezért 12%-ot (!) fizet nekik. Végül kifizeti a kávékat, és látom nem ad borravalót. Azt hiszi, hogy a "tip" itt is benne van a végösszegben.

Kavarog a fejemben D. Pink Motiváció 3.0 c. könyvének egy részlete. A szállodai szobámban meg is keresem. „13 percenként a világ eddig leggazdagabb és legműveltebb generációjának újabb 100 tagja kezd el gondolkodni az életről, halálról, az élet értelméről, önmaga jelentőségéről, és arról, hogy mit is akar valójában.” (157. old.) A hatvanéveseknek – Pink nyomán – van még néhány jó évtizede. Úgy legyen! Nemsokára én is elgondolkodhatom azon, mikor fogok végre csak olyasmit csinálni, amit szeretnék. De ahhoz az kellene, hogy az amerikai kamionsofőrhöz hasonlóan legyen egy tisztességes profi impresszárió, aki elviszi a 12%-ot. Pink még azt is mondja: „…a teljesen szabad ember csak annyira szabad, amennyire a saját mestersége engedi…”

 

a papír elbírja, de én nem

"...a kompetenciák és készségek, amelyek a vezetési készség lényegét adják..." olvasom, és nem hiszek a szememnek. Már fél órája próbálom lefordítani, de nem megy. Remélem másnak sem. Nem elírás, hiszen később a következő olvasható: "Az a készség, hogy képesek vagyunk megtanulni ezeket a kompetenciákat és készségeket."

A követő nélkül nincs vezető c. könyvünkben a következőt írtuk: "A 70-es években hallgatótársaink a következő oldalon lévő táblázatból 45 percig tudtak beszélni. Például így: Mindenki tudja, hogy a programban felvállalt feladatainak realizálása elemzésre kötelez bennünket. A pénzügyi helyzet és körülmények mai állása szerint az emberi erőforrások bonyolultságának és helyének tanulmányozása fontos szerepet játszik a jövő fejlődésének szempontjából. Gyakorlatilag a szervezet aktuális struktúrájának algoritmusa garantálja egy jelentős csoport részvételét az új javaslatokban." Utána odabiggyesztettük a táblázatot.

A szavak negyven év múltán elavultak, de üzenetünk nem. Nem ezt akartuk, de nem adjuk fel! Most másként rugaszkodunk neki. Magyarországon a HR és a stratégiai-tervezés tradíciója a 250 fő feletti vállalatokban van meg. Kilencszáz és ezer között van ezeknek a nagyvállalatok a száma, ahol már több éve néhány ember alaptevékenysége ez a két szolgáltatás. Ők állnak a „stratégiai partner” képzés fókuszában. Erre a látens keresletre még nincs kínálat. A piac nagyságából és a termék összetettségéből arra következtethetünk, hogy két év múlva jelenik meg a konkurencia a stratégiai partner képzések piacán is. Feltételezzük, hogy az első évben a megszólított hatszáz továbbtanulásra alkalmas ember húsz százaléka érdeklődni fog a stratégiai partner képzés iránt. Ebből a százhúsz érdeklődőből a tapasztalataink alapján 45-50 hallgatót várunk az első évben.

 

TISZTELT TULAJDONOSTÁRSAK, NE KÖPKÖDJENEK A LIFTBEN!

Egy házban, a liftben olvastam ezt a felszólítást. Nem vagyok ott tulajdonostárs, tehát engem nem kérnek meg. Köpködhetek. Ahelyett, hogy köpnék a feliratra, a megszólítás kultúrtörténetén töröm a fejemet. Tiszteli a hirdetményíró azt is, aki köpköd és azt is, aki nem, de biztos nem tiszteli azt, aki nem tulajdonos. Ebben a kultúrában „birtokolni jó”, jövök rá a harmadik emeletig. A legnagyobb birtokok ma az egyetemek és a kórházak, és láthatjuk, miként zengnek a drámai reformoktól. Minden forradalmi változás kétszer válik az újságírók prédájává: amikor beharangozzák, és amikor megbukik. És lám, ezek a területek megússzák a legkisebb innováció nélkül. Ahol reform van, ott nincs innováció, vagyis reformokkal tartják távol magukat az innovációtól.

Aki egy konferencián megosztja, amit birtokol, vagyis a tudását, az – legalábbis néhány kultúrában – rossz. Látom, hogy a coach véndiákok az innovációról konferenciáznak. Végül is C.K. Prahaladtól elolvasható minden, amit erről érdemes tudni. A világ legbefolyásosabb üzleti gondolkodója, Prahalad, már 2003-ban megfosztotta magát ettől a birtokától, és a következőt írta: „Ez a cikk nem a legjobb vagy a jelenleg alkalmazott gyakorlatról, hanem a jövő megoldásairól szól. Ezért létrehoztunk egy olyan kutatási metódust, amely megfelelően felerősíti a gyengébb jelzéseket, avagy összeköti a pontokat. Célunk az értékteremtés és az innováció egy új elméletének kifejlesztése volt.”

A gépsor meghibásodása, a nyersanyag és/vagy alkatrészek hibái, az épület installációjának meghibásodása továbbra is a kockázatszámítás kedvenc területe marad. A pénzzel egy kicsit bonyolultabb a helyzet. A gond a mérhetőség szinonimáival van. Ember legyen a talpán, aki az assessment (nem okvetlenül mérés, de olyan mintha az lenne – erőltetett számszerűsítés) az evaluate (nem okvetlenül mérés, de olyan mintha az lenne – szubjektív skálákhoz viszonyítás), és végül az áldott measurement között határokat tud húzni. Peter Senge a Változás tánca c. könyvének 8. fejezetében megpróbálta, de kevesen veszik komolyan. Senge az innovációról azt mondja „The process of innovation is a process of failure”. Az egyik frissebb cikk azt fejtegeti, hogy fenntarthatók-e a régi bölcsességek az innovációról. Az innovációban az a furcsa, hogy nincs kockázata, amiből nem az következik, hogy tuti bejön, hanem az, hogy semmilyen alapunk nincs arra, hogy az indukcióból dedukciót csináljunk. Nem csak arról van szó, hogy még ilyen nem volt, hanem arról is, hogy a valamikori innovációk sikere vagy kudarca inkább az innovatív hangulatról mintsem a sikerről szól. A MOL-ban, 1999-ben Puskás Sándorral és Jolival felépítettünk egy tudásbázist a K+f projektekről, de eszünk ágában sem volt az innováció-tulajdonostársak munkájának kockázatát keresni. Bizonyos, hogy Sanyi is büszke arra, hogy ez négy évvel Prahalad említett cikkének megjelenése előtt történt.

Kíváncsi vagyok, hogy a coach véndiákok a konferencia után miként tudják bekiabálni az innováció-tulajdonosmentesítést azoknak a coacheeknak, akik félnek a mérhetetlen innovációtól, vagyis az innovációtól. Sok pénzt lehetne keresni azzal, ha bekiabálják: köpködjétek a befelé forduló költségcsökkentő vezető gyakorlatot (karaoke majmokat), hiszen a jövő megoldásai (ahogy Prahalad látta) talán kivisznek a válságból. „Habár még gyerekcipőben jár, de elkerülhetetlen az élményalapú innováció felé történő elmozdulás.” – írta C.K. Prahalad ugyanott.

Ma már kikerülhetetlen az innovációk illeszkedése a fenntartható fejlődéshez,  és így a fenntartható fejlődés mind kevésbé lesz csupán egy szempont. „Az Earthster egy mindenki számára elérhető web alapú program, amely életciklus-elemzések útján betekintést ad a vállalatok ellátó láncainak folyamataiba.” – írja D. Goleman a Zöld út a jövőbe c. könyvében. Ma már arról van szó, hogy esélye sincs a megvalósításra a transzparenciát elhanyagoló innovációknak. Így a civil-coachoknak is nélkülözhetetlen az innováció elválasztása a mozgalmi jelszavaktól.