A múlt szombati vacsorán tatárbifsztek volt az előétel, és fiatal szülők társaságában hozzáillő bort iszogattam. A még meg sem született és a már tizenéves gyerekkel bíró szülők tapasztalata vett körül. Jó témák voltak, de nemcsak a gyereknevelés gondjairól. Indiáról az beszélt, aki már járt ott, az angliai albérleti életről az, aki már túl volt azon. Élveztem a társaságot, nem úgy, mint a tegnapit egy nemzetközi vonaton. Ott az beszélt a tokiói metróról, aki még nem utazott rajta. Nos, amikor a fiatal szülők a gyerekeik jövőjéről beszélgettek, igyekeztem visszaszaladni harminc évet. Én is először cselekedtem, és még most is gondolkodom döntéseimről. Jó óvodába kell vinni a gyereket! Kihagyhatatlan a kérdés: melyik a jó óvoda? Hát az, ahonnan jó elemibe veszik fel. És melyik a jó elemi? Hát az, ahonnan jó gimnáziumba veszik fel. És melyik a jó gimnázium? Hát az, ahonnan jó egyetemre veszik fel. És melyik a jó egyetem? Hát az, ahonnan jó munkahelyre pályázhat. Ha visszaszaladok harminc évet, akkor értem a fiatal szülőket. És most? Most nem is kell, hogy értsem. Nem is pofázok nekik vissza, mint útitársamnak, aki utazhatott volna a tokiói metrón, mielőtt beszél róla. Gyerekeink jövőbeni munkahelyére viszont senki sem utazhat el.
Óriási a különbség a múlt szombati és a tegnapi társaság között. Senki sem tudhatja, hogy mitől lesz jó egy egyetem, ahova a néhány hónap múlva megszülető vagy a már tizenéves gyereket felveszik. Ez ma még nem egy megtapasztalható dolog, mint a tokiói metró, a kérvénnyel vásárolt vonatjegy Indiában vagy az angliai albérlet.
Két dolog forog a fejemben. Az egyik Umberto Eco „Új középkor” c. írása, a másik egy 1975-ös dubrovniki konferencia, aminek a címe „Az egyetem tegnap ma és holnap” volt. Nos, következő publicisztika sorozatomban a jó egyetemekről írok néhány történetet. Egy bosnyák viccben megkérdezik egy embertől, hogy olvasta-e a „Híd a Drinán”-t. Nem olvastam, de jártam rajta. – válaszolja a megkérdezett. Én sem olvastam sokat az egyetemekről, de jártam rajtuk.
