Talán igen, talán nem

Talán, túl is élheti!

„- Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.  - Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért... - Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.”  Ezt szoktam idézni a jobb tanévek végén. Régen idéztem.

Nem a megszelídített tanítványaim ellen szól (el)hallgatásom, hanem értük. Talán, a tudásfrissítő coach szakma érvényességi tartományán kívül már más elvárások és szabályok vannak, mint azon belül. Ha a rózsát átültetik, és más kezdi el öntözni, akkor csak az új szelídítő vállalhat érte felelősséget. Profi coach c. könyvemben hatvannégyszer szerepel a „friss”, kétszázhatvankilencszer a „tudás”. Nos, az így bevezetett „tudásfrissítő profi coach” szófordulat élte egy ideig az életét. Most még ismeretlen a fogalom érvényességi tartományának nyújtogatása mit hoz. Talán, túl is élheti! Mielőtt eltorzítanánk a „talán” lényegét jó lenne, ha egy profi filozófus elmagyarázná Sextus Empiricus és Al-Ghazali bölcselkedéseit a szkepticizmusról.

Az „Akkor lennék hülye, ha mindig gondolódnék” c. könyvem jelenlegi állapotában hatvanhétszer szerepel az „ingyen”, kétszázkilencvenkétszer szerepel a „tudás” valamilyen változata, kilencvenegyszer a „talán”. Az így bevezetendő „talán hülye lennék, ha az ingyen tudás mellett gondolkodnék” szófordulat is élheti egy ideig az életét.

Robert Fulghum a „Talán igen, talán nem: töprengések a titkos életről” c. könyvében állítja, hogy a maybe korunk legfontosabb szava. A „talán” eldobja a felelősséget, de behozza a tisztességet. Tisztességes tudni, hogy van mindennek érvényességi tartománya. Tisztességes kételkednem abban, hogy mi lesz az érvényességi tartományon kívül. „Az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az okosak meg tele vannak kételyekkel.”(Russell)

 

Nem lehet gyűlölni azt, ami szükségszerű

1992-ben, ha valaki betört volna szobám nyitott ajtaján, akkor ellophatott volna tőlem fél doboz cigarettát, egy Mintzberg cikket, a 91-es habilitációm szövegét és néhány rajzocskát a stratégiai döntések logikai szabályairól. ...93-ban a nyitott ajtómon betörő a cigin és vázlataimon kívül ellophatott volna egy Popper könyvet is. 94-ben a cigin és a vázlataimon kívül ellophatott volna egy Polányi könyvet. Nem loptak, hiszen senki sem gondolta, hogy egyszer majd a „tudásmenedzsment” szóösszetételben jó lenne tudni a két szó értelmét. Arra sem gondoltak, hogy egyszer majd izgalmas lesz a tudásmegosztás szabaddá tétele, vagyis annak eltávolodása az adatbázis-tervező észjárásától.

2011. január 20-án meghekkeltek, ami néhány bosszantó aprósággal és némi költséggel járt együtt, magyarán az új dolgaink ezután nem kötődhettek nevünkhöz, vagyis a neten megtalálhatatlan volt innovációnk béta verziója. Másnap eszembe jutott Mrožek Tangója: „Edek maga a szükségszerűség... Az őszinte igazság, amit oly sokáig hasztalanul kerestünk másutt, mert másmilyennek képzeltük. Hiába, Edek a tény. Nem lehet gyűlölni azt, ami szükségszerű. Meg kell szeretni.” Nos, most jutottam el mondanivalómhoz, a védekezéshez.

Tegnap egy kávézás közben a szememre hányta egy régi tanítványom, hogy ő nem kapott meghívót az OLI-műhelyre. Volt, aki tiltakozott, amikor nem kapta meg a megígért levelet, de volt olyan is, aki nekilátott, és a SPAM-ot böngészve végül megtalálta. Igen, „bosszantó” másfél év után magyarázkodni. Hogy apróság-e? Nem tudom, talán az.

Impresszárió, avagy élményárusító

Tegnap két teljesen más összetételű társaságban is felmerült az impresszárió fogalma. Amikor közismert, de többolvasatú szavakat kell meghatározni, akkor talán előnyös, ha elolvasunk egy, amiben ott az impresszárió szó. Néhány példa:

Antonio Lucio Vivaldi (Velence, 1678. március 4. – Bécs, 1741. július 28.) olasz barokk zeneszerző, hegedűs, pedagógus, impresszárió és pap.

Maria Callas számos stúdiót és impresszáriót felkeresett, számos próbaéneklésen vett részt, azonban mindenhol elutasították, elsősorban kövér alakja miatt.

Az impresszárió nem a papírra írt vers szövegét adja el, se nem a cd-t, amin Lőte Attila szaval, hanem a színház élményét. Nagyon keveset kell tudni a világról annak, aki azt vallja, hogy mindenki, akinek 2800 Ft fölösleg van a zsebében, lehet színházlátogató. Fordítva érvényes: senki sem lesz színházlátogató, akinek nincs 2800 ft fölöslege. Hogy ki vágyik a színház élményére, az kiszámíthatatlan. Eszembe jut Maslow, aki azt állítja: „Ha az egyetlen eszközünk a kalapács, akkor alighanem kísértésbe esünk, hogy mindent szögnek nézzünk.” Akinek egyetlen eszköze a statisztika, az soha sem fog rájönni, kinek nyújt élményt a színház. 

Abból, hogy mennyiért volt eladható a színházi műsor, amiben Latinovits játszott kiszámíthatatlan, hogy mennyiért adható el a színházi műsor, amiben Kovácsevits III játszik. Latinovits se nem százszor, se nem ezerszer drágábban adható el, mint Kovácsevits III, hanem más a közönségük. Az nem ugyanaz, mint hogy mennyi a haszon a kapott élményből. Ki lehet számolni, hogy mennyibe kerül egy gyerek, de minek? Ha rájöttél, hogy lehetetlen kiszámolni, mennyit ér egy gyerek, akkor ezzel elárultad, hogy megpróbáltad kiszámolni. Ha valaki azt állítja, hogy nem tudja kiszámolni annak a ROI-át, amikor bábszínházba vezeti gyerekeit, az azt is bevallja, hogy megfordult a fejében a kérdés.

Kovács István Erdei Zsolt amerikai szerepléséről azt reagálta, hogy a nézők úgy érezhették, akár a büfébe is kimehetnek a meccs alatt. Erdei erre magyarázkodott. Az újságíró vigasztalta Erdeit: „Győztes meccs után ne magyarázkodjon az ember!" Értem Erdeit, hiszen sok minden múlik az impresszárión.

 

Koplárovics rajongó vagyok

A mi Bélánk eljutott odáig, hogy Sir Alex Ferguson néhány napig spekuláljon azon az 50-ik percen.

Azt álmodtam, hogy a napokban, egy zalaegerszegi kocsmában Szalieri Jóska leköpte a TV képernyőjét, amikor látta, hogy azon José Mourinho hadonászik.

Sir Alex Fergusonnak nem kiabálok be, hiszen a mester nem is tudja, hogy jártam az Old Traffordon. José Mourinhonak sem kiabálok be, hiszen nem is volt ott Maksimir stadionban, amikor a lelátóról a Real Madrid csapatát bámultam.

Koplárovics ott volt - gólt is lőtt - rajongok érte. Szalieri Jóska leköpte a képernyőt, hát… nem rajongok érte.

 

Bóklászhatunk a friss tudások rengetegében is?

Péntek délután és szombat délelőtt tanítottam egy MBA képzésen, de csak hétfőn volt repülőm vissza Budapestre. Szombaton az ebédnél, vendéglátóm, jó házigazdához illően, megkérdezte, hogy mit csinálok vasárnap. – Bérelek egy autót, és leugrom a tengerpartra, kicsit nosztalgiázni – válaszoltam. – Este félnyolckor kimegyünk a korzóra és ott „a cipőbolt előtt” elintézzük- mondta erre a házigazda. Úgy is volt. A cipőbolt előtt bemutatott a helyi vállalat igazgatójának, aki felajánlotta sofőrjét és autóját, amit elfogadtunk.

Nemrég, fiam, Bécsbe ment egy koncertre. Este kilenckor felment a Facebokra és ott volt ismerőse, aki hasonló zenét kedvel, aki felajánlotta, hogy menjenek egy autóval négyen. A másik két utast is a Facebookon „a cipőbolt előtt” szedték fel.

„Laboratóriumi patkányokká válunk, akik ha jó gombot nyomnak meg, kapunk némi szellemi alamizsnát” (Nicholas Carr) A Google-n új tudásokat a Facebook-on új haverokat, a Twitter-en új olvasókat, a Linkdin-en új munkát találhatunk, csak jó gombot kell nyomni. Mindezt az alamizsnát megkaphattuk a korzón is, csak jó bolt elé kellett állni.

A „cloud computing” alapötlete talán használható lehet egy korzó-tudásplatform felépítésre. A ekllékek kínálata bőséges:

1. Salesforce Knowledge Management
2. BMC Knowledge Management
3. Amazon Cloud
4. VMware Cloud 
5. Google App

Talán nem csak az iroda (dokumentumok, levelek, naptárok, és a mindent elárasztó Excel) működésében segíthetnek a felsoroltak. Talán olcsóbb, talán több lesz a „spazieren” talán a „promenad” után megújulunk. Továbbra is jó lesz, ha valaki szól, hogy ott van a cipőbolt ellőtt. A tudásplatform hozzáadott értéke is az ember, aki tudja, hogy ki mit tud a cipőbolt előtt. Bármilyen újban felesleges keresni az abszolút előnyt, hiszen az másnak nincs. Talán a kék óceán abszolút előnyének megértése, és egy gyökereket eresztett versenyelőny felejtés segíthet valamit az innovációk elfogadásában. Ma túl sok az ellentmondás az innováció és a versenyelőny együtt használatában. Sőt eretneknek tűnik kimondani: nem mehet együtt. Hangoztathatjuk a „kéké óceánt” de nagyon döcögős megérteni, hogy az újnak a ROI számítása lehetetlen. A Facebook jól járhat a tőzsdén, de ezt utána tudtuk meg. „A konkurencia leküzdésének egyetlen útja, ha a konkurencia legyűrésére irányuló próbálkozásokat beszüntetik.” – írják Kim és Mauborgne, és elmesélik a Cirque du Soleil történetét.

 

Mérnökfilozófia

Emeritus prof haverom konferenciáján hangulatcsináló (keynote) voltam. Előző este kicsit nosztalgiáztunk a vacsoránál az egyetemista éveinkről. Haverom mestere elektromérnök volt, és a hatvanas évek elején vetetett egy komputeróriást (274 KB), aminek az egész Balkán és környéke csodájára járt. Goethe verseit németül, Villon-ét franciául, Shakespeare-ét angolul szavalta az egyetem szomszédságában lévő kávéházban, ahol a sarokban lévő asztal az „övé volt”. Tanítványait, a mostani emeritusokat, Londonba és Párizsba vitte, hogy galériákat, múzeumokat és színházakat mutogasson nekik. Az én mesterem repülő-gépészmérnök volt. A Siemens mintájára gyárakat tervezett Boszniában, Burmában és a Vajdaságban. Többször elmesélte, hogy mennyire félt, amikor az ötvenes években Orwell 1984 c. könyvét Londonból hazacsempészte. Üzleti alapképzésünket egy „noname” kisvárosi egyetemen ez a két mérnökfilozófus határozta meg. Meg is látszik rajtunk. Mestereink előre megmondták, hogy az egyetemi évekre csak két dolog fog emlékeztetni minket. A furcsa tanárok és azok a csajok, akikkel az unalmas órák helyett sétálgattunk vagy kávéztunk. Asztaltársaságunk fiatalabb oktatói hüledeztek nosztalgiázásunkon, hiszen ők nem tapasztalhatták meg az inaskodással járó atyai pofonokat, a kisebbségérzetet, de meg is látszik rajtuk a hiányuk.

Az egyetemen megtanulható a modern kellékek használata. Mindegy, hogy a kellék egy új szoftverfejlesztő eszköz, az új számviteli törvény vagy a tudástölcsér-modell. Megtanulható, hogy egy-egy kellékkel ez-az megcsinálható. Hamarosan megtapasztaltam, hogy a praxis mást vár el. A hangsúly azon van, hogy ne azt csináld, amit meg tudsz csinálni egy-egy új kellékkel, hanem azt, aminek a használata élmény a felhasználónak. Senkit sem érdekel, hogy ezt melyik kellékkel fogod megcsinálni.

A két filozófiával dúsított mérnök nem csak a modern kellékek használatára tanított meg minket, hanem arra is, hogy az érvényességi tartományuk majd a praxisban derül ki. Néha eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha olyan egyetemre járok, ahol egy tucatnyi üzleti- és mérnökfilozófus tanít, és a falakban van az ő mestereik tanítása is. Most úgy tűnik, hogy akkor még inkább tisztelném a professzor-óriásokat és a mester-inas modellt.

 

Ez a metró még nem jár Tokióban

A múlt szombati vacsorán tatárbifsztek volt az előétel, és fiatal szülők társaságában hozzáillő bort iszogattam. A még meg sem született és a már tizenéves gyerekkel bíró szülők tapasztalata vett körül. Jó témák voltak, de nemcsak a gyereknevelés gondjairól. Indiáról az beszélt, aki már járt ott, az angliai albérleti életről az, aki már túl volt azon. Élveztem a társaságot, nem úgy, mint a tegnapit egy nemzetközi vonaton. Ott az beszélt a tokiói metróról, aki még nem utazott rajta. Nos, amikor a fiatal szülők a gyerekeik jövőjéről beszélgettek, igyekeztem visszaszaladni harminc évet. Én is először cselekedtem, és még most is gondolkodom döntéseimről. Jó óvodába kell vinni a gyereket! Kihagyhatatlan a kérdés: melyik a jó óvoda? Hát az, ahonnan jó elemibe veszik fel. És melyik a jó elemi? Hát az, ahonnan jó gimnáziumba veszik fel. És melyik a jó gimnázium? Hát az, ahonnan jó egyetemre veszik fel. És melyik a jó egyetem? Hát az, ahonnan jó munkahelyre pályázhat. Ha visszaszaladok harminc évet, akkor értem a fiatal szülőket. És most? Most nem is kell, hogy értsem. Nem is pofázok nekik vissza, mint útitársamnak, aki utazhatott volna a tokiói metrón, mielőtt beszél róla. Gyerekeink jövőbeni munkahelyére viszont senki sem utazhat el.

Óriási a különbség a múlt szombati és a tegnapi társaság között. Senki sem tudhatja, hogy mitől lesz jó egy egyetem, ahova a néhány hónap múlva megszülető vagy a már tizenéves gyereket felveszik. Ez ma még nem egy megtapasztalható dolog, mint a tokiói metró, a kérvénnyel vásárolt vonatjegy Indiában vagy az angliai albérlet.

Két dolog forog a fejemben. Az egyik Umberto Eco „Új középkor” c. írása, a másik egy 1975-ös dubrovniki konferencia, aminek a címe „Az egyetem tegnap ma és holnap” volt. Nos, következő publicisztika sorozatomban a jó egyetemekről írok néhány történetet. Egy bosnyák viccben megkérdezik egy embertől, hogy olvasta-e a „Híd a Drinán”-t. Nem olvastam, de jártam rajta. – válaszolja a megkérdezett. Én sem olvastam sokat az egyetemekről, de jártam rajtuk. 

 

Az intézmény tagja

Garas Dezső egy riportban a szabadúszó élet lényegéről beszélt. Nem könnyű élet, hiszen nagyon kevesen fogadják el, hogy a sehova sem tartozol. Ez azt jelenti, hogy gyenge vagy a szabálykövetésben, és nincs meg benned a hajlandóság az intézmény közös nyelvének uniformizált értelmezése iránt. Nem vállalod fel egyetlen intézmény kultúráját sem. Az intézmény összetartó erejét leginkább az eléggé, de nem túl erős ellenféllel való harcra készülődés adja meg. Ez a készülődés alkalom arra, hogy a kevésbé tehetségesek is fontos szerepet kapjanak. Képzeljük el, hogy nincs olyan intézmény, amelynek maradéktalanul felvállalható a kultúrája. Baj-e az, ha besorolhatatlan vagy valamely intézménybe?

Elképzelhető, hogy egy kórház, egy színtársulat, egy sportegyesület, vagy egy tanszék párhuzamosan működő mesterekből álljon, akik csak akkor válnak egy konzílium típusú csapat (néha virtuális is lehet) tagjaivá, amikor valamiért lobbyzni kell. Majd az elképzelés megszületése után választanak egy szóvivőt, aki alkalmas az ügyre, de nem lesz belőle főnök. Más lesz a szóvivő, ha vendégsebészt, vendégprofesszort, vendégszínészt (Temporary Workers) szerződtetnek egy időszakos munkára, és más, ha szponzort keresnek egy nóvumra.

Az Egyetemek „department”-jei Amerikában a hetvenes évek elejéig, Európában a mai napig intézmények. Egy vacsoránál régi diákom azt kérdezte: Mikor jön el az idő, hogy az MBA képzésen a curriculumhoz fejvadászok keresnek megfelelő szabadúszó tanárokat? Ma a színházak mind kisebb és lazábban kötött társulatokkal dolgoznak, de még nem tudjuk, hogy jó-e ez a szabadúszó színészeknek. Nem hiszem, hogy arra megy a világ, amerre egykori diákom kívánta. Habár a vevőorientáltság azt követelné, mégsem lehet az intézmények szabálykövető kultúráját felborítani. Gyanítom, hogy az intézmények stabil elemei lesznek az Egyetemeknek továbbra is. Az intézménytagok tudása lesz az, amit a vevő kaphat. Ha másra is vágyik, akkor azt máshol kell beszereznie. Az Egyetem dolga, hogy minél frissebb fogalmakat juttasson el a vevő fejébe. Az újdonságok érvényességi tartományának próbálgatása nem az Egyetem dolga. Egy szoftvertechnológiai intézmény dolga az, hogy a végzett diák tudjon egy algoritmusból modern szerszámokkal valami működőt fabrikálni, és nem az, hogy megjósolja a „termék” piaci és vagy alkalmazási sorsát.

Vonzónak tűnik az állítás miszerint: ha „B” kultúra tagjai szabad akaratukból „A” kultúrát kedvelik, akkor az „A” kultúra jobb. Nagyon veszélyes lenne mérni a különböző kultúrák jóságát, ezt a műveletet bízzuk a pozitivistákra. „Vigyázni kell a félig megemésztett filozófia kézikönyvekkel” – mondja Umberto Eco. Hoz is egy példát: „az érv gyenge lábon áll, hiszen az 1900-as években az írek nem azért vándoroltak ki tömegesen az Egyesült Államokba, mert jobban kedvelték volna azt a protestáns országot a maguk szeretett katolikus Írországánál…”

 

 

„Rajongók” a „social media” világában

Lassan, talán túl lassan, olvasom a profi közgazdász, Kornai dolgozatát. Gyorsan, talán nem elég gyorsan olvasom a hetven „rajongó” amatőr mit tudom én mijét. Továbbra sem tudom, hogy jó vagy rossz dolog a „social media”. Kell-e ezt a helyzetképet látnom vagy nem? Nem tudom, tényleg nem tudom. Kétségtelen, hogy egy „rajongó” amatőr lehet értelmiségi, aki akár el is gondolkodhat a profi közgazdászok okoskodásán. De nem tudok megszabadulni Umberto Eco „Az értelmiség legfőbb kötelessége. Ha nincs rá szükség, maradjon csöndben” c. cikkének üzenetétől. Az értelmiségről alkotott képemet Pirsig is tarkítja: „Az antropológusok azt találták, hogy a legmélyebb tudathasadás azokkal fordul elő, akik a legtávolabb állnak a kulturális hagyományoktól: ilyenek a narkósok, az értelmiségiek, a bevándorlók, az elsőéves egyetemi hallgatók és az újoncok a katonaságnál.” Hab a tortán Taleb, aki a sztereotípiákkal dobálózókat pszeudo-értelmiséginek nevezi. Tényleg hozzászólhat bárki bármihez? Valamit tegyünk tisztába! Amatőrnek lenni nem okvetlenül valami rossz dolog, de nem árt tudni magamról és másokkal is tudatni, ha valamiben az vagyok. A „social media” világában majd kiderül, hogy értelmiségi vagyok-e.

Harmincöt évvel ezelőtt hallgattam néhány közgazdaságtanról szóló tárgyat. Az emlékek csak arra jók, hogy fölismerjem ki a profi közgazdász és ki a profi üzleti gondolkodó. Sosem értettem, hogy egy közgazdasági Nobel-díjasnak miért kell inkább egy fizika Nobel-díjasra hasonlítania, mint egy irodalmi Nobel-díjasra. Nincs nekem annyi eszem, hogy megértsem, miért is kell modelleket gyártani mindenre. Helyesbítek: egy modellt, ami sok mindenre jó. Tehát kétféle profi közgazdász van. Úgy tudom, hogy Friedrich August von Hayek az egyetlen modellmentes Nobel díjas közgazdász. Azt is sejtem, hogy Hayek nincs a közgazdasági gondolkodás főáramában. Magyarán, nem Ő az üdvöske. Azt állítja, hogy a piac emberi cselekvés, de nem emberi terv eredménye. A valahonnan jövő változtatások hívei induktivista észjárással modelleket gyártanak, melyek elegánsan leírják a közgazdasági folyamatokat valamilyen szemszögből. Erős a gyanúm, hogy a változásokat a piacon működő üzletemberek – az intuíció bajnokai – generálják, akik rá sem hederítenek a közgazdászok elegáns modelljeire. Feltehető a kérdés, hogy mi lenne, ha a közgazdászok modelljei nyomán okoskodnának az üzletemberek. Nekem fontosabb az a kérdés, hogy kinek lenne jó, ha eltűnne az üzletemberek intuíciója. Hát nem nehéz kitalálni. Minden vállalat megvenné az üdvözítő modellt, és egy még keményebb „karaoke kapitalizmus” lenne. No, itt megállok! Lövésem sincs arról, hogy miként fog eldőlni az „Economy” vs. „Business” meccs. Arra viszont emlékszem, hogy Hayek egyszer azt mondta: „A konzervatívok és progresszívek közötti huzakodás a folyamatoknak csak a sebességét befolyásolhatja, az irányát nem.” Talán azt is belemagyarázhatnám a „költőbe”, hogy nemsokára a „rajongó” amatőrök határozzák meg, mi lesz az elérhető tudás.

 

Nem akartam objektív lenni...

A Restiből nézegetve a ki-be ugrálókat eltökéltem, hogy maradok Waldorf. Nem úgy lett. Olyan időkben kukorékoltam, amikor mindenről, aminek köze volt a számító-géphez, lemoshatatlan volt, hogy valamit kiszámoljon.

A döntések világában az intelligens rendszer két vonalon is hergeli a status quot. A boncolás mindig azzal kezdődik, hogy miért nem súlyozunk. Tapasztalatlan korunkban tüdőnket kiköptük, hogy megmagyarázzuk: egy logikán alapuló termékben káros a súlyozás. Most már tudjuk, hogy nem magyarázatot kérnek, csupán elutasításuk nyilvánul meg abban, hogy a súlyozásba kapaszkodnak. A vevőorientált buheráló ilyenkor előrángat a naftalinból egy súlyozási algoritmust. Ennél sokkal mélyebb ellenállás az „objektív” keresése. „Az emberek többsége meg van győződve, hogy amit hiszünk, arról be lehet bizonyítani, hogy úgy is van.”- írja Russell. Örök életemben kisebbség voltam. Hittem abban, hogy az ember szubjektív.