Gondolkodom, mi is történt az első nap Amerikában. Reggelinél, egy éleslátású ember megkérdezi tőlem, a konferenciára jöttem-e. Bólintok, és viszonozom figyelmességét: - Te a Disneyland-ba jöttél... de gyorsan leharapom a végét, mert majdnem úgy folytattam: az unokáddal. De miért is lenne a korombeli embernek a kisiskolás gyerek unokája? Eco a „Tegezni tessék, még csak ötven vagyok” c. írásában úgy képzeli el, hogy a jövőben egy 150 évig élhető ember olyan ötven év körül érzi magát elég tapasztaltnak, hogy utódokról gondolkodjon. Valóban, mi 30 éves korunkig összeszedtük az öreg 90 évesek tapasztalatát. Új (nagy)papa ismerősöm fia a „super toys” vaskarjával, ki akar venni egy plüsstehenet. Már minden aprópénzt elköltöttek. Tanulja a gyerek a Joystick-ot kezelni, de minek. Ha mindent meg akar tanulni, tényleg kell neki 50 év, mire a gyerekcsinálásig elér. Sebaj, lesz neki még 100 éve más, lehet, hogy csak nekünk fontos dolgokra. Vannak kultúrák, ahol a 36 éves is tapasztalt. Ott már a 12 éves is felnőtt, és szül is gyereket. Visszafelé az egész óceánon keresztüli repülést végigbőgte két gyerek. Tapasztalatlan anyjuk végig rázta őket, de nem segített, más kelléke nem volt a fiatal anyukáknak a tapasztalattárában. És most jön az, ami érdekes. Ma a tapasztalt emberek 90 évesek. Mi lesz, ha majd 150 évünk lesz tapasztalatgyűjtésre?
Erről az egészről az jut eszembe, mikor megkérdezték a szegény kislányt, milyen lehet a királykislány. Erre ő azt válaszolta: – A királylánynak arany mosogatódézsája van! Ennyit láthat a szegény kislány? Ha ennyit tapasztalt! Mennyi tapasztalat kell? Egyszerű a válasz, amennyi csak lehet. De mennyi lehet? Amennyi elérhető. Mennyi érhető el? Amennyi van a tapasztalt embereknek.
